2. „Uram, nincs emberem, hogy...beemeljen...”

 2. „Uram, nincs emberem, hogy...beemeljen...”(Jn 5,7) 

elmélkedések időseknek

 

Ember nélkül, másokra szorulva – egy fokkal rosszabb. Kiszolgáltatott vagyok. Mások kedvétől függ, tesznek-e nekem szívességet.

Egy asszony lift nélküli házban, a negyedik emeleten lakott. Egyedül élt, gyerekei, rokonai távol. A házbeliek ismerték, szerették. Mindenkihez volt egy kedves szava. Szívesen hallgatta panaszaikat a folyóson vagy a lépcső fordulójában álldogálva. Egy téli havas, jeges napon éppen másodszor ment az utcára vásárolni, de a lépcsőn megcsúszott, elesett. Két bordája eltört. Amikor a házbeliek megtudták, egymást váltogatva vásároltak be és látták el ennivalóval. Még arra is lett embere – korábban nem hitte volna –, hogy időként beemeljék a fürdőkádba.

Így emelték, vitték a bénát Jézus elé barátai (Mk 2). Magától menni nem tudott, de azok nyomorúságában testvérré váltak.

A mindig tevékeny embernek talán a legnagyobb teher az öregségében, hogy másokra szorul. Péterről nem tudjuk milyen idős volt, amikor Jézusnak tanítványa lett. De a vízen, viharban edződött halásznak sötét árnyékként nehezedhetett szívére, amit a Mester feltámadása után mondott: „...amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod” (János 21,18).

Három asszony beszélgetett egy park árnyékos padján. Az egyik keserűen panaszolta, hogy megözvegyülve, gyermektelenül, egyre romló egészséggel kénytelen szociális otthonba vonulni.

– Be leszek zárva az otthon falai közé – mondta a másik kettőnek.

– Milyen jó magának – fordult a jobbra ülőhöz –, ott élhet lánya, veje, unokái körében.

– Ne higgye – nézett rá a megszólított – a nekem jutott félszobából csak napközben jöhetek ki, míg nincsenek otthon. Mióta romlanak a fogaim, nehezen eszem, a közös étkezésből ki vagyok zárva. Bent ülök a rádióm mellett, de azt is fülhallgatóval használom. Én a szobám rabja vagyok. Ekkor szólalt meg a harmadik:

– Az örökké utazó Pál apostol többször is volt fogoly, különféle börtönök rabja. Egyszer tovább, mint két évig. Amikor Filippiben törvényes ítélet nélkül zárták be, munkatársával együtt „imádkozott és énekkel magasztalta az Istent” (ApCsel 16,25). Nem jó bezárva élni. De Istent dicsérni még ilyen körülmények közt is lehet. Én azt hiszem, érdemes megpróbálni: keserű, lázadással teli panasz helyett hálát adni Istennek azért, ami van.

Úr Jézus Krisztus! Miért nem maradhat az ember élete végéig olyan szabad és független, mint fiatal korában? Vagy talán sose vagyunk igazán szabadok és függetlenek? Nekem is volt mindig valami olyan kötöttség az életemben, amit szerettem volna lezárni, ami ellen tiltakoztam, amitől szabadulni akartam.Talán az élet rendjéhez tartozik, hogy gyermekként másokra vagyok utalva – szüleimre –, és megöregedve újra mások törődnek velem? Ha valaki szívesen teszi, azért én is hálás vagyok. De ha kérni kell, s látom terhére vagyok, vagy éppen senki sincs, aki segítsen, akkor keserű lesz a kedvem. Miként lehetnék én is hálás, hogy bennem is öröm és békesség legyen? A körülményeimnek kellene megváltoznia, vagy talán nekem magamnak kell változnom? Kérlek, adj bölcsességet és világosságot, mert keserűnek, szüntelen panaszkodónak lenni sem jó. Ámen

írta Tegez Lajos