Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Isten hozta honlapunkon!

Csodák, jelek, gyógyítás és nyelveken szólás:

Vizsgáljátok meg a lelkeket!

 

Isten minden korban és minden időben kegyelmi ajándékokkal látja el az Ő gyermekeit, hogy ebben a világban betölthessék küldetésüket és szolgálatukat. A kegyelmi ajándék nem egyszerűen tehetség vagy valamilyen képesség, hanem annál természetében másabb: Isten hatalmának megjelenése. Semmiféle emberi tudás, képesség, tehetség vagy adottság nem kegyelmi ajándék. Az csak Isten szabad, szuverén döntéséből adathatik, egy adott személynek és egy adott időre.

A KEGYELMI AJÁNDÉKOK.

A Szentírásban nem olvasunk olyan gyermekéről Istennek, akinek ne adatott volna kegyelmi ajándék az ő szolgálatának elvégzéséhez. A pátriárkák, Mózes, Józsué vagy éppen Sámson vagy bármelyik próféta, mind rendelkeztek kegyelmi ajándékokkal. Az Újszövetség gyermekei nem valami, az üdvtörténetben addig ismeretlen ajándékot kaptak Pünkösdkor, hanem Istennek ugyanazt a hatóerejét, amivel Isten a világ teremtésétől fogva addig is jelen volt az Ő gyermekeinek életében. Az Újszövetség kegyelmi ajándéka semmiben nem tér el Istennek az Ószövetségben felmutatott Lelkének erejétől, csupán megmutatkozott az Út, ami által ez a Lélek megjelenik, ez pedig Jézus Krisztus volt. A pünkösdi Szentlélek Jézusra mutat, és arról tesz bizonyságot, hogy Isten számtalan üzenet és önkijelentés után legutoljára, a lehető legteljesebben és véglegesen Jézus Krisztusban mutatkozott meg. Jézus Krisztus után nincs önkijelentése Istennek: az Ige testté lett.

A Szentlélek tehát nem egy önálló, szuverén erő vagy spirituális megmutatkozás, hanem Istennek Jézus Krisztus által felmutatott ereje. Ez az erő sokféleképpen mutatkozott meg az egyház életében, mindig akkor, ott és úgy, ahogy az Isten országának ügyét a legjobban szolgálta. A Lélek megmutatkozását pedig soha nem az ember dönti el, hanem az egy, igaz és mindenek felett uralkodó Isten. A kegyelmi ajándékok számosak. Minden történelmi és nemkülönben üdvtörténeti kornak megvoltak a maga kegyelmi ajándékai. A prófétálás, a törvényértelmezés, a tanítás, a csodatétel, az étel megszaporítása, a gyógyítás, a halottak feltámasztása, az idegen nyelveken szólás vagy éppen a nyíratlan, hosszú hajban lévő pusztító ereje Sámsonnak mind Isten Lelkének megnyilvánulása volt. Mindig, mindenkor, ott és azt adta Isten, amire éppen szükség volt az Ő országának építéséhez. Ma is vannak hathatós és erős kegyelmi ajándékok, mint az igeértés és -hirdetés ajándéka, a szenvedés és vértanúság, a misszióra való készség, a nőtlenség a szolgálat érdekében, a bölcsesség, a türelem és a Lélek megannyi gyümölcseinek ajándéka.

 

KARIZMATIKUS MAGATARTÁS.

Isten Igéjétől teljességgel idegen a világban megtapasztalt karizmatikus jelenség és magatartás. Soha és sehol az Isten Igéjében nem jelenik meg Isten az Ő Lelke által úgy, ahogy azt ma a karizmatikus gyülekezetekben vagy akár az internet csodatevőinél látjuk. Urunk Jézus Krisztus soha, egy pillanatig se tanította, mutatta vagy tapasztalta ezt a fajta magatartást. Sem az apostolok, sem hitvalló őseink, senki, a hitükért az életükkel fizető hithőseink nem ismerték ezt a túlfűtött rajongást, rángatózást, érthetetlen ordibálást, hanyattvágódást, és programszerű gyógyítást.

A Szentlélek azon csodás kegyelmi ajándékai (halott feltámasztása, gyógyítás, nyelveken szólás, prófétálás), melyek a Szentírásban fel vannak sorolva, és amik az I. századi keresztyénséget, az apostoli kort jellemezték, csak arra az időre és különleges céllal adattak; és ma már nem működnek, mint az apostoli korban, mert elmúltak. Akkor és ott azért adattak, hogy Isten maga tegyen bizonyságot Jézus Krisztus feltámadásáról és útjára indítsa az akkor formálódó egyházat. A Szentírás alapján egyértelműen meghatározhatjuk ezeket az ajándékokat, melyek azért adattak, hogy az evangélium az I. század során hatékonyan tudjon terjedni, és addig adattak, amíg a mindenre elégséges Szentírás (Sola Scriptura) minden irata létre nem jött. Maga Pál apostol is figyelmezteti erre a korinthusi gyülekezetet: „De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.” (1.Kor 13,8–10) Amikor Jézus Krisztus életének, tanításának, halálának és feltámadásának szemtanúi is meghaltak, velük együtt ezek, az emberekre bízott és emberek által gyakorolt lelki hatalmi megnyilvánulások is véget értek. Nem is volt szükség többet rájuk, hiszen Isten Lelkének vezetésével kialakult a Szentírás kánonja, és ez a legvégső kegyelmi ajándéka Istennek elégséges az Ő akaratának megismerésére: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2.Tim 3,16–17) Mint ahogy ma már nincsenek közöttünk Péter és Pál apostolhoz hasonlítható emberek, úgy nincsenek már közöttünk a nekik adatott kegyelmi ajándékok sem. Mielőtt azonban számba vennénk a már nem létező kegyelmi ajándékokat, nagyon fontos kijelenteni és aláhúzni: ma is vannak csodálatos, megmagyarázhatatlan gyógyulások, ma is vannak csodák. De ezek már nem emberhez kötöttek, és nem ember által vannak, nem nyilvánosak, főleg nem liturgikus, szervezett közegben: ezek Isten titokzatos, szuverén megnyilvánulásai a világban: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,15–16)

A PRÓFÉTÁLÁS.

A prófétálásnak két formája van: a jövőbe néző és a jelenre néző prófétálás. Az ószövetségi próféciáknak alig öt százaléka szól jövőbeni eseményekről, a többi inkább arról, hogy a már kijelentett igazságokat hogyan alkalmazza a próféta Isten népének akkor az adott, mindennapi helyzetében. Az Újszövetségben ugyancsak megmarad ez a két irány. Isten prófétáinak csak egy része töltötte be azt a küldetést, hogy a kijelentés hiányzó részeit közvetítse, de miután teljessé lett Isten kijelentése Jézus Krisztusban, a testté lett Igében és ennek ma is megtapasztalható formájában, a Szentírásban, ez a jövőbe tekintő prófétálási forma megszűnt.

A másik prófétálási forma, amelyik éleslátást kapott az Úrtól, hogy a már kijelentett igazságokat alkalmazzák a gyülekezet életére, napjainkban is megvan és meg is fog maradni az igehirdetésben és igemagyarázatban! Pál apostol leveleiből világosan kiderül, hogy a prófécia jelértékű, és arról tesz tanúbizonyságot az embereknek, hogy az Úr ma is működik. Maga a szó is azt jelenti, hogy előhozni, előadni azt, amit az ember Istentől lát, hall. Az Úr ma is cselekszik, és ha igaz a prófécia, az a gyümölcsből fog kiderülni. Ugyanis, ha valami Istentől származik, az nyilvánvalóan és letagadhatatlanul épít, bátorít, vigasztal.

A NYELVEKEN SZÓLÁS.

Ez a legnépszerűbb karizma a mai idők karizmatikus mozgalmaiban, talán azért, mert teljességgel ellenőrizhetetlen, számonkérhetetlen a tartalma. Pedig a Szentírásnak nagyon világos kijelentése van ezzel kapcsolatban: „Amikor ez a zúgás támadt, öszszefutott a sokaság, és zavar támadt, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén?” (ApCsel 2,6–8) A nyelveken szólás ajándéka Jézus Krisztus missziói parancsához kapcsolódik.

Az egész világba induló, az idegen nyelvű népeket megszólító tanítványoknak tudniuk kellett nyelveken szólni. Különben nem indulhatott volna el az egyház igehirdető szolgálata. Pál apostol az ezzel való visszaélésre is figyelmeztet: „De a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólani értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogy nem mint tízezer szót nyelveken.” (1.Kor 14,19). Aki pedig ebből sem értette volna, mire figyelmeztet Pál, azoknak még határozottabban mondja: „Azért aki nyelveken szól, imádkozzék, hogy megmagyarázza.” (1.Kor 14,13) illetve: „Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egyvalaki pedig magyarázza meg!” (1.Kor 14,27) Ma nagyon sok nyelveken szóló van, de senki nem tudja azt megmagyarázni. Talán azért, mert mivel nem Istentől van, nincs mit megmagyarázni.

A GYÓGYÍTÁS.

A gyógyítás Isten szuverén döntése. Mint ahogy a betegség is az. A bűn által az ember a halált választotta, mert „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23), a betegség pedig a halál előszobája. Minden betegség az ember gyengeségéről, elesettségéről és legfőképpen végességéről tesz bizonyságot. Számos esetben olvassuk, hogy a betegséget maga Isten adja, de mindenképpen megengedi. Figyelmeztető, nevelő vagy éppen büntető céllal Isten nagyon sokszor még éppen az Ő gyermekeinek az életében is megengedi a betegséget. Maga Pál apostol is beteg, tüskék adattak a testébe, amit Isten nem gyógyít meg. Mert célja van a betegséggel. A gyógyulás is Istentől van. Lehet és kell is imádkozni a betegekért, hiszen szeretetünk legszebb kifejezése ez irántuk Isten előtt, de tudnunk kell, hogy Isten adja (vagy nem adja) a gyógyulást. Jézus Krisztus szolgálatában és a vele együtt szolgáló apostolok életében is Isten hatalmának megnyilvánuló jele volt a gyógyítás. Az apostolok korával ez is lezárult. Jakab levele már ezzel a karizmával nem rendelkező gyülekezetnek szól: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében.” (Jak 5,14)

ISTEN LELKÉNEK JELENLÉTE.

Többféle tűz van. Az a tűz, ami Isten Lelkétől jön, az az erőnek a tüze, nem a látványnak. A Lélek tüze a kohóban izzó acélnak a tüze, ami izzásával megtisztít a salaktól és megedz, ellenállóvá tesz a világ lelkének kísértéseivel szemben. A Lélek tüze kettős lángnyelv: megosztja gyümölcseit, átölel, megerősít, egyensúlyt teremt, megmutat, hűséggel kitart. A Lélek tüze lecsendesít, megnyugtat, megerősít. Ezzel a megerősítő, megedző tűzzel tartottak ki üldözött testvéreink a halál árnyékának völgyében. A Lélek tüze a bölcsesség, a világosság tüze, az éltető, gyümölcsöt termő tűz. Isten Lelkének tüze izzással edz.

A rajongás tüze nem izzik, hanem lobog. Hatalmas, látványos lánggal ég, vakítóan világít, de aggaszt, torzít és felemészt mindent. A rajongás tüze szalmaláng, ami csak addig ég, amíg újabb és újabb anyagot nem fogyaszt el. Aztán elhamvad, kialszik, kihűl. Nem tartós. A rajongás tüze mindent megemészt, megijeszt, elbizonytalanít, vakká tesz, elveszi a bölcsességet, megvakítja a szemet, hogy ne lásson. Lángolása öncélú, csak magáért és a maga dicsőségéért lángol. Amibe nem tud belekapni, és amit nem tud meggyújtani, azt kitagadja, megveti, kárhoztatja, lenézi, lefitymálja. Isten Lelkének tüze izzik, a rajongás lelkének tüze lobog. Isten Lelke lecsendesít, megerősít, megedz, a rajongás lelke felzaklat, felszínessé tesz, kiéget, elhamvaszt. Isten Lelke megtart, a rajongás lelke felemel, és aztán a mélységbe taszít. Isten Lelke nem egy külön imádandó entitás. Annál sokkal több. Isten Lelke önmagában nem értelmezhető. Isten Lelke erő, dünamisz, ami összeköt, egybetart két külön entitást, két pólust. Önmagában nem létezhet. A Szentlélek Istennel köti össze az embert, Jézus Krisztussal köti össze az Ő népét, összeköti a Vőlegényt és a Menyasszonyt. Istennek Lelke a kapcsolat, a jelenlét, a vezetés ereje. Olyan, mint a szél a vitorlában két part között, hang a száj és a fül között, melegség a simogató kéz és a simogatott arc között, vigasztalás két egymást ölelő között, Kijelentés az Igét olvasó ember és az Ige között. A Lélek Isten jelenléte az ember felé, ami lehet vigasztalás és megerősítés, de lehet felemelt, figyelmeztető kéz is. Isten Lelke az összetartó erő Isten és az Ő népe között, amelyik szembeszáll a szétdobáló (diabolosz!) erővel. Akit Isten Lelke megérint, az nem elesik, elvágódik, rázkódik, szétesik, hanem a talpára áll, összeszedetté lesz: „Miközben beszélt, lélek áradt belém és talpra állított.” (Ezék 2,2) A Szentháromság szétválasztása külön entitásokra bálványimádás. A Szentháromság titka egy gyönyörű középkori kép szerint: az Atya szereti a Fiút, a Fiú szereti az Atyát, a Lélek pedig az, aki szeret közöttük. Isten Lelke nem verseng, és nem vádolja a másikat. Isten Lelke nem a tökéletes közösségbe vezet (ugyan hol is van az?), hanem a tökéletlen közösségben felkészít arra, hogy Isten tökéletlen gyermekei tökéletesen szeressék az Urat, és szolgálják Őt a világban. Isten Lelke nem érzés, nem hangulat, nem lelkesedés, hanem erő, stabilitás. Ezt az erőt nem lehet átadni sem érintéssel, sem ráimádkozással, sem tanítással, sem nyelveken szólással, sem betegek gyógyításával. Isten szuverén úr, nem befolyásolja a rajongásunk: „a szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,8) Semmink nincs, sérültek vagyunk, nem tudunk felmutatni semmit, semmi, amit teszünk, amit mondunk, amit érzünk, sem hitünk, sem vallásunk, sem közösségünk, sem keresztségünk, sem tanításunk nem áll meg Isten dicsősége előtt. Az egyetlen reménységünk, erőnk, hatalmunk és örökségünk a Kegyelem. Ez tesz bennünket értékessé Isten előtt, egyénileg is, és közösségileg is! Hitvallásunk hitelessége nem a hangerő, nem a látvány, nem a lobogás, hanem az életünk gyümölcsei, házasságunk virágai, családunk, gyermekeink öröme és békessége, szolgálatunk áldásai. Mindez pedig kegyelemből, Isten Lelke által van.

Ami pedig az igazi karizmát, kegyelmi ajándékot illeti: „Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23)

                                                                                                  Visky István