Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Isten hozta honlapunkon!

Minden férfinak és nőnek meg kell érnie az apaságra és anyaságra. Külön-külön és a házasságban együtt is. Ehhez bizonyos időre van szükség. Lehetséges (különösen fiatal házasok esetében), hogy a nő, aki gyermeket szül, lélektani szempontból csak később válik anyává. Kicsinye egyelőre nagyon kedves játék számára, a „baba”.

„Hároméves volt már Évikém – mondta egy édesanya –, amikor életveszélyesen megbetegedett. A kórházból hazatérve, az üres gyermekágy fölött zokogva lettem valójában édesanya. Addig csak becsületesen teljesítettem szülői kötelességemet.”

Még lassúbb folyamat a férfiak apává érése. Erről az élményről így vallott egy édesapa. „Akkor lettem „terhessé” első ízben én is, amikor a feleségen a harmadik gyermekünket várta. Akkor éltem át, hogy mindkettőjüket a „szívem alatt hordom”; megszületése után teljesem megváltoztam. Sőt, előző két gyermekünkkel is egészen más a kapcsolatom azóta. Apává lettem.”

Az apa férfi-e valójában? És igazán nő-e az anya? Fontos kérdés ez, mert a gyermek lélektani nemének, a pszichoszexuális nemnek egészséges kialakulását szülőinek magatartása döntően befolyásolja.

Az ember fiúnak vagy lánynak születik. A nemét azonban mindkettőnek meg kell tanulnia. A kisfiúnak a fiú szerepét, a kislánynak pedig a lányét. Mindegyiküknek el kell sajátítania a nemére jellemző magatartást. Akinek ez nem sikerül, serdülő korára nehezen beilleszkedő kamasszá válhat. A fiúsan öltözködő lány és a cicomásan, tarkabarkán járó fiú – hisszük – múló divat. Volt már erre példa.

Saját nemének szerepét kitől tanulhatja meg a kislány, kisfiú? Azonos nemű szülejétől lesi el, veszi át, mert számára annak viselkedése a mintaviselkedés.

Éppen ezért óvjuk gyermekünket az ellentétes nemű szülőhöz való túl erős, túl szoros, vagy kizárólagos kapcsolódástól. Mert az ilyen kapcsolat lehet egyik fő forrása annak, hogy fiacskánk lányossá válik, vagy fiússá a lánykánk. Ebben legtöbbször mi vagyunk a hibásak. Szülői szeretetünk szexuális színezetűvé válhat – anélkül, hogy észrevennénk –, amíg agyoncsókolgatjuk, ölelgetjük gyermekünket: az apa a lányát, az anya a fiát. Ha viszont az apa szerelmesen túlszereti a fiát, vagy az anya a lányát, ez egyik oka lehet annak, hogy gyermeke később a saját neméhez vonzódik.

Az is lényeges, milyen érzelmi kapcsolatot tapasztal édesanyja és édesapja között, mert a gyermek számára ez lesz az ősminta a baráti, majd szerelmi kapcsolatainak kialakításához.

Később kihat ez a feletteseihez és beosztottaihoz való kapcsolatára is.

Ha ezt látja gyermekünk, hogy nem csak vendégségben és mások előtt udvariaskodunk egymással, hanem szeretetünk állandó mellékterméke egymás iránt tanúsított tapintatunk és udvariasságunk, akkor ezt a természetes magatartást veszi – veheti – át tőlünk.

A szülők között helyesen ki sem alakult vagy megromlott kapcsolat az egyre szaporodó gyermekneurózisok okozója.

A neurózisok egyik legbiztosabb megelőző ellenszere, ha például a fiunk szüntelen azt tapasztalja, hogy féltő és szerető gondoskodással vesszük körül feleségünket, ha az beteg vagy gyöngélkedik vagy éppen szomorú. Az ilyen fiú nem csak hogy nem lesz neurotikus 18–20 éves korára, de maga sem tekinti olyan könnyen eldobható szexuális használati tárgynak azt a lányt, akivel „együtt jár”. Otthon ugyanis beleivódott, hogy a szeretet sokkal több, mint a szexualitás.

Tehát a szeretetet tőlünk, szülőktől tanulja. Sőt a szeretet szeretését is. Ha szeretetet tapasztal, él át környezetében, tőlünk lesi el és tanulja meg, hogyan lehet az elfogadni és átadni. Erre tudatosan nevelnünk is kell. Sokan szenvednek attól, hogy bennük reked, megszakad bennük a szeretet, nem tudják ki- és megmutatni, mert nem látták, hogyan kellene, lehetne azt kifejezni, továbbadni. Példa erre az özvegy édesanyák által felnevelt gyermekek.

Kielégülhet-e a természetes szülőéhség? A gyermek egész életére nézve döntő jelentőségű kérdés ez, mert kiapadhatatlan és feltétlen szülői szeretetre vágyik. S ezen belül védettségre, biztonságérzetre. Paradox módon hangzik, ellentmondásnak tűnik, de mégis így igaz: a gyermek ebben a védettségben érzi szabadnak magát, és éppen ez biztosítja fejlődését.

Ahhoz, hogy valaki bátran kiléphessen a hideg utcára, előbb jól fel kell melegednie a szobában. „Aki hideg szobából lép ki, az utcán is megfázik.” Aki gyermekkorában nem kap elég szeretetet, később mohón hajszolja azt. Kínzó űrérzését megkísérli „feltölteni” különféle szenvedélyek útján (alkohol, szex, nikotin, stb.). Esetleg bizalmatlanul elutasítja a feléje közelítő szeretetet.

Nagy hatású szeretetszigetelő a belső rendetlenség is, ezért nem mindegy, van-e a családunknak kialakult, belső rendje. Egész-séges emberré csak úgy válhat gyermekünk, ha rendben, biztonságban érzi magát családi körünkben és ott érzi magát otthon. Gyakori tapasztalat az, hogy amilyen a gyermek kapcsolata otthonához, olyanná válhat a gyülekezetéhez, templomához. Ha otthonába mindig bátran, sőt boldogan hazamehetett, könnyebben és gyakrabban indul el így a nagycsaládi otthona, a templom felé is.

                                                                                                    Gyökössy Endre