Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Isten hozta honlapunkon!

AZ ÚR NEM HAGY EL SOHA!

A sepsiszéki zászlóalj tábori lelkészeinek síron túli bizonyságtétele az Úz völgyéről

  

Istenem, negyvenöt éve már annak a sötét novemberi estének, amikor halk zörgés után belépett a sepsiszentgyörgyi parókia egyik ritkán használt ajtaján egy hetven felé járó, fürge mozgású, éles tekintetű, átlagosan öltözött férfi.

– Feri, a kapucinus – mutatta be esperes nagybátyám, Szász Tibor. – Együtt szolgáltunk mint tábori lelkészek, és együtt voltunk hadifoglyok.

Hát mindenki megjárta a frontot, a háborút a férfiak közül, akiket ismertem, hol a másodikat, hol az elsőt, hol mindkettőt. Napirendre tértem a dolog fölött.

Évek múltán mondta el mindazt, amit most leírok, hajlott korában, mintegy véletlenül, egy csöndes délutánon. Lapozgatott a sok szolgálatot megért negyedrétű Bibliájában, mikor megakadt a szeme egy aláhúzott zsoltárversen.

– Tudod, ott voltunk az Úz völgyében. Reménytelen volt. Az öregek tudták, hogy mi következik. Volt közöttük nem egy, szibériai hadifogságot megjárt veterán.

– Én oda többet vissza nem! – mondta az egyik, aki hét évet volt a „vörös paradicsomban”, és megszökött. Az öregebbek biztatták a fiatalabbakat. Szökjetek meg ti is! De nem mind voltak szerencsések. Többeket elkaptak a vonalak mögött járőröző tábori csendőrök. Tisztekből alakult hadbíróság mondta ki az ítéletet fölöttük: akasztás általi halál! Csapattestük, falusfeleik, rokonaik előtt. Nekem kellett kísérnem őket vagy a katolikus paptársamnak, utolsó pillanatukig.

– Miért kell meghaljak, tiszteletes úr, ilyen fiatalon? – zokogta végig az utat az egyik tizenhét éves gyerek a vállamon. Vele sírtam végig én is, mást nem tehettem.

– A nagy támadás előtt beásattak egy olyan helyre, ahonnan nem lehetett elmenekülni. Előbb eltűnt a főtiszt, vezérkari gyűlésbe. Majd a kapitány ment el, erősítést hozni. Végül a rangidősnek került sürgős terepszemlélni valója. Kezet fogott, szalutált. –Tartsatok ki, jövök! – mondta, és sietve távozott. Pár óra múlva átgázoltak rajtunk az oroszok, és fogságba estünk.

– Ott álltunk a bevagonírozás előtt felsorakozva. Összeírás, szelektálás. Név, rangfokozat, fegyvernem. Mondjuk, lelkészek vagyunk. – Rendben! – szólt a tiszt nagy meglepetésünkre. – Önök hazamehetnek, a genfi egyezmény szerint!

Külön kellett állni.

A fejek még mélyebbre konyultak. Sírtak az árva katonák, a fogolysorsra, lágerre szánt emberek.

– Mindenki elhagyott, Isten is elhagyott, és még maguk is elhagynak mostan? – tört ki egy öreg székely keserűen.

Egymásra néztünk Ferivel, a kapucinussal. Kitaláltuk egymás gondolatát.

– Menj haza, Tibor, én velük megyek, neked családod van, gyermeked, nekem nincsen!

Azonnal döntöttem.

– Veletek megyek!- mondtam. És úgy lett.

Felszállás előtt szóltam egy pár bátorító szót az emberekhez.

– Hallgassátok meg, hogy szól hozzánk az Úr a 121. zsoltárban: „Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” Hogy hova kerülünk, nem tudom, de az Úr megígérte, hogy bárhová megyünk, velünk lesz, és vigyáz reánk! Ahogy megőriz kimenetelünkben, ugyanúgy megőriz visszajövetelünkben is. Bízzatok és higgyetek! Hazatérünk!

És imával, áldással indultunk.

Három és fél év után, múmiaként, csontra fogyva, az orosz telek csontokba fészkelődött, soha el nem múló nyomával, rongyosan és kopaszon, mintegy csodaként, az igét hallgató csapat hiánytalanul érkezett haza. Az állomáson összegyűltünk. Szívem telve volt ujjongással, hálával. Felolvastam az igét. Ugyanazt.

– „Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet. Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” Emlékeztek, ezzel indított el az Úr! Íme, betartotta szavát. Megőrzött. Soha ne feledjétek el kegyelmét és jóságát, mellyel végigkísért minket a nyomorúság idején!

A történet itt nem ért véget. Amikor a vártemplomi gyülekezet megürült, egyhangúlag megválasztották az alig 36 éves lelkészt nagypapnak, majd rövidesen esperesnek. Több mint 35 évig volt kemény és bölcs vezetője az egyházmegyének. Amikor járta Háromszék templomait vizitációkor, sokan nem értették, hogy miért fakad sírva a fél presbitérium, ha felcsendül a zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” Hát azért, mert biza azok voltak, akik élesben próbálták ki Isten ígéreteinek valóságát tábori papjukkal, esperesükkel annak idején.

 

Szász Tibor András,

felsősófalvi református lelkipásztor

2019. június 10.