„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
(Ézsaiás 40,31)
Drága Testvéreim! Csordultig van a szívem örömmel és hálával. Ha lehetne ezt emberi szavakkal megfogalmazni, akkor nekem sem sikerülne jobban, mint Dávidnak, aki a 23. énekében ezt így írja:
„Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján.”
Az elmúlt napokban kérdezgették tőlem, hogy mit akar jelenteni ez a lelkészbeiktatás. Először feltűnő volt, de aztán megértettem, hisz itt a vártemplomban elég rég volt ilyen ünnepség, pontosabban 1985. február 3-án, amikor Dezső András megválasztott lelkipásztort iktatta be Incze Sándor egyházmegyei főjegyző, aki a 2Thessz 3,3–5 igeversek alapján mondta el beiktató beszédét. Azóta eltelt bő 30 év, ezért nem feltűnő, ha rákérdeznek arra, hogy mit jelent ez ünnep?
Számomra ez a mai nap mindenekelőtt azt jelenti, hogy Isten megtartotta e gyülekezetet, és 30 év után ismét van – és reményeink szerint lesz még – beiktatás, mert e gyülekezetnek, ahogyan eddig, úgy a továbbiakban is élnie, léteznie kell. Hányan születtek, esküdtek, költöztek már el az elmúlt évek alatt! Hány és hány egyházi szervezkedés, intézkedés, politikai változás történt, és mégis van istentisztelet, járnak templomba, élnek a szentségekkel... Nem szabad elveszíteni a reményünket! Ha Isten azt akarja, hogy legyen folytatás, akkor higgyük el, hogy nincs semmi és senki, aki Isten akaratának ellent tudjon mondani.
Egy Igét olvastam fel, melyre először a teológiára való felvételim kínos percei alatt leltem rá 2003-ban. Egyedül tanultam egy tetőtéri szobában a következő napi felvételi vizsgára, amikor hirtelen kétségbeestem: ez nekem nem fog sikerülni, mit is akarok én? Inkább csomagolok, és indulok haza – határoztam el magamban. Jegyzeteimet hirtelen lesepertem az asztalról, és ott találtam mélyen bevésve azon a kopott tanulóasztalon ezeket az Igéket: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézsaiás 40,31) „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1b). Amíg csak a jegyzeteimre figyeltem, ezeket a drága Igéket észre sem vettem. Ott és akkor megállított Isten, és azt mondta: Ne félj! Miért fáradtál el? Kezdjed el újra, és meglásd, én veled leszek. Kimondhatatlan erőt és bátorságot adott nekem. Azóta mélyen belevésődtek ezek az Igék a szívembe is. Isten beszéde tegnap és ma ugyanaz, de mivel a lelkiállapotunk sokszor változik az évek alatt, ezért ez Igék más és más megvilágításba kerültek az életem során. Ma úgy érzem, hogy a próféta emberileg nem tudja szebben megfogalmazni azt a lelkiállapotot, mely azokat jellemzi, akik nem veszítik el az Istenbe vetett bizodalmukat. Az Istenben bízóknak megújul az ereje, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el. Kell ennél több annak, aki bízik Istenben?
Egy reális képet fest az előző versben, amikor azt mondja, hogy elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. Ez így igaz. De nem áll itt meg, hanem egy új lehetőséget nyit meg azzal a kis DE szócskával. Igen, valójában sokszor elfáradunk. Talán a családtagjaink látják és érzik a legjobban, mit jelent az, amikor Isten szolgáiként is elfáradunk. És lehetne hosszasan sorjázni azt, hogy mi jellemzi azt a világot, mely elfáradt már kitartani a Krisztusba vetett hit mellett.
Azonban itt csak azokról szól az Ige, akik hisznek abban, hogy van egy Isten által előírt és jól megtervezett DE. Egész eddigi életemet ez a DE határozta meg. Életem mélypontjain Isten mindig úgy intézte az eseményeket, hogy rendelt valamit, vagy éppenséggel valakit, aki bátorított, aki segített és megerősített abban, hogy Istennél van egy DE. Ezért tartom én nagyon fontosnak azt, hogy a lehető legtöbb megfáradt, elesett életnek elmondjam, hogy van egy DE. És ezt átélve én csak továbbítani tudom úgy, hogy belekiáltom a világba: van egy másik út. Szinte magam előtt látom Jézust, aki mondhatná így is: van egy széles út, mely a kárhozatra visz, és sokan járnak rajta, DE van egy másik út is. Keskeny út, és valójában kevesen járnak rajta. DE csak ez vezet az életre. Isten részéről ez a DE: a csodák útja.
Ennek a DE isteni lehetőségnek egy feltétele van: bíznunk kell Őbenne. Ez nem azt jelenti, hogy tétlenül várjuk a sült galambot, hanem azt, hogy emberként tegyem a magam dolgát szívvel-lélekkel, és így egy percig sem kételkedhetek abban, hogy az én Istenem nem cselekedne. Számomra nagy örömhír van ebben az isteni cselekedetben. Főleg, amikor vészjósló híreket hall az ember: nem fognak járni templomba, nem lesz fontos a Krisztusba vetett hit stb. Ilyenkor jó érzés megtapasztalni azt, hogy Isten egy-egy csoda által teljesen megváltoztatja az események menetét: igenis vannak, akik most kezdenek el Isten házába járni, most találták meg a békesség honát. Ők azok, akik kamatoztatni szeretnék az Istentől kapott talentumaikat úgy, hogy ezáltal a vártemplomi gyülekezet jövőjét, sorsát szívügyüknek tekintik.
Van-e jövőképem e gyülekezet építésében? Igen, van! Tudom, hogy minden lehetséges a hívőnek. Ezért segítséget kérek azoktól, akik már megtapasztalták, hogy Istennél mindig van egy DE. Ők azok, akik vasárnapról vasárnapra azért imádkoznak, hogy gyülekezetünk éljen és viruljon. Ők azok, akik rendületlenül hisznek abban, hogy csak Istennel van életünk, közösségünk, megmaradásunk. Őket kérem arra, hogy könyörgéseinkkel, életvitelünkkel hirdessük a megfáradtaknak, elesetteknek, hogy van egy másik út, ahol csodák történnek, ahol az ember megváltozhat és szebbé, jobbá teheti maga és családja életét. Így válhat ez a gyülekezet az örökkévalóság tornácává. Megszűnik a lehetetlen, hisz nem lankadnak meg, és nem fáradnak el. Ámen.
(Bucsi Zsolt Tamás lelkipásztor beköszöntő beszéde, mely elhangzott 2015. december 13-án a lelkészbeiktató ünnepségen)