Házszentelés Reformátusoknál?
| 
| Találat: 8231Erdély számos településén, ahol a lakosság többsége római katolikus és református felekezetű, nem feltűnő az, ha a megköttetett házasságok eléggé nagy része – ilyen értelemben – felekezetileg vegyes házasság. Gyülekezetünkben jelenleg szinte ezer ilyen vegyesházasságban élő család van.
Ilyen települések egyházközségeiben valamikor a reverzális jelentett különösen nagyobb gondot, de meglátásom szerint mára a házasulandó felek többsége eléggé tájékozódott és felvilágosult ahhoz, hogy ők maguk levonják a reverzális kapcsán azt, hogy az ilyen emberi, de vallási keretek között intézményesített előírások túlságosan erőltetettek arra nézve, hogy kötelezzék, vagy éppenséggel sugallják, javasolják azt, hogy a megszületendő gyermeket milyen felekezetűnek kereszteljék.
Ugyanakkor a házszentelés kapcsán nagyon sokszor szembesülök ezzel a kérdéssel, hogy nálunk, azaz reformátusoknál is van házszentelés? Jogos a kérdés, hisz a katolikus testvéreink a vízkeresztkor (január 6.), illetve a következő hetekben nagyon is hűségesen és példaértékűen megszentelik a házakat, lakrészeket, fölírva megszentelt krétával az ajtószemöldökfára az évszámot és a népi értelmezés szerint a Háromkirályok nevének (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) kezdőbetűit: G. M. B. Más értelmezés szerint a 3 betű a latin áldásformula kezdőbetűi: Christus Mansionem Benedicat („Krisztus áldja meg e házat”). Ezért teljes elismerésem.
Pontosan ebből kifolyólag érzem azt, hogy nekünk, reformátusoknak is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy minél szélesebb körben közhírré tegyük azt, hogy igenis mi is szoktunk házat szentelni. És ezt nem irigységből vagy bármiféle emberi hiúságból teszem, hanem azért mert kötelességemnek tekintem azt, hogy református egyháztagjaink figyelmét felhívjam erre az áldott lehetőségre. Egy olyan világban élünk, ahol a különböző cégek szolgáltatásikat mindenféle szinten reklámozzák azért, hogy mindenkit tájékoztassanak. Nekünk ott van, és évtizedek óta bevett és gyakorolt a házszentelés istentiszteletünk a Református Ágendás könyvünkben, és mégis oly ritkán gyakoroljuk. Akkor miért ne „reklámozzuk”?
Ha egy olyan családot látogatunk meg, akik becsületesen felépítettek vagy megvásároltak egy házat, és engedjük, hogy elmeséljék e hatalmas küzdés minden percét, akkor rögtön rájövünk arra, hogy egy ház felépítése vagy egy lakás megvásárlása a mai körülmények között sem egy gond nélküli rózsás álom. Rengeteg munka és küzdés eredménye. Könnyes szemmel vallják be a dolgos apukák és anyukák azt, hogy milyen sokszor kellett távol maradni, évekig dolgozni idegen földön, vagy túlórázni ahhoz, hogy felépüljön, hogy megvegyék a lakrészt. Ahhoz, hogy ilyen frissen lemeszelt, bebútorozott, többszobás lakásban kényelmes legyen az élet, ki tudja felfogni, hogy milyen sokszor kellett lemondani a közös kirándulásokat, szabadságolásokat, munka utáni szabadidőt és még sok kényelmet azért, hogy ez meglegyen? Ki tudja felmérni, hogy milyen érzés naponta Isten segítségét kérni ahhoz, hogy 10–20–30 évig adjon erőt arra, hogy dolgozni tudjanak, hogy kifizessék a bank felé a felvett kölcsön részleteit. És lehetne hosszasan sorolni...
De ott a család az új fészekben. Megérkeztek. És szólnak, és kell szólniuk, hogy szenteljük meg az új otthonukat. És mi, lelkipásztorok örömmel megyünk, mert tudjuk, hogy áldott alkalom az, amikor az új otthonban – együtt a szűk családi körben vagy azokkal, akik hozzájárultak az otthon megvalósításához – istentiszteletet tartunk. A munkától megkérgesedett kezek összekulcsolódnak, a sok hajtástól és idegeskedéstől feszengett lelkek békességre lelnek. Leírhatatlan erők és energiák szabadulnak fel a Szentlélek által. Ugyanakkor hirdetjük, hogy nem a mi palástos jelenlétünktől válik szentté az a hajlék, hanem azáltal, ha ők úgy élik a mindennapjaikat, hogy behívják a Szentet az életükbe, otthonukba. Úgy legyen! Ámen.
Bucsi Zsolt Tamás