Családi rovat: A szülőkről
A nevelés helye elsősorban a család. Bármilyen változó az összetétele és struktúrája, még mindig a legegészségesebben készíti elő a gyermeket az életre. Azután a bölcsőde, óvoda, iskola alkotják a társadalomba való beilleszkedés nevelőállomásait. A keresztyén család azonban kis gyülekezet is. Ilyen családban eggyel többen vagyunk: Jézus is velünk van, mert ezt ígérte. Mi hisszük ezt, és eszerint szeretnénk élni is. Ugyanígy nagy családdá alakulhat a gyülekezetünk is, ha krisztusi. Ha ott valóban testvér a „kedves testvér”.
Családunk akkor keresztyén, ha mi, szülők túlmutatunk önmagunkon. Ha életünk és magatartásunk szavak nélkül is ezt mondja a gyermeknek: Ne olyan légy, mint mi, hanem velünk együtt Jézushoz, az Ember Fiához légy hasonló. Mi is erre törekszünk, ha nem is mindig sikerül: tarts velünk! Ha nem teszi, jobb, ha magunkban keressük a hibát. Meg is találjuk, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz. De a sikertelenség még nem ok a csüggedésre. Gyakran „más a vető és más az arató”. Egy fehérhajú asszony mondta egyszer: Most, harminc után hallom, amit anyám mondott, és látom be, milyen önfeláldozó és keresztyén volt.
A gyermeklélektan tudományosan fogalmaz, de már a Szentírás tanítja: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok.” (Róm 11,16). Nevelésünk lényege tehát a hiteles élet, amelyben nincs szünet, nem lehet nagyvakáció. Mikor hiteles az életünk? Amikor keresztyénségünk több, mint egy bizonyos keresztyén felekezethez való tartozás, több, mint a keresztyén egyház tanításainak elfogadása, igenlése, sőt még azok „megvallásánál” is több. Amikor keresztyénségünk – mindezeken túl – már életforma, s olyan magától értetődően az, ahogy a hortobágyi juhász magyar, s a ritka akác, amelynek árnyékában meghúzódik, akác. Nem kell bizonyítaniuk. Létük bizonyít. A keresztyén ember létével, életformájával nevel, talán éppen azért, mert nem is akar olyan nagyon nevelni, csak van, hat és vonzó a gyermek számára, mint a szép, színes kép az öreg Bibliában. Hiszen számára mi vagyunk a látható evangélium, az éltető örömhír.
A kisgyermek rendívül érzékenyen rezonál az ilyen életforma éltető, szellemi sugárzásra. Átveszi a rezgésszámot, és maga is erre a hullámhosszra hangolódik. Csak ilyen képekben, modern szimbólumokban tudjuk ezt kifejezni. Mint ahogy nagyon mély és nagy dolgok mindig csak képekben és szimbólumokban voltak jelezhetők. Elég, ha a Szentlélekkel kapcsolatban az „erő”-re, a „szél”-re és a „kettős tüzes nyelvek”-re utalunk.
De nevezhetnénk az evangéliumi családi nevelés „belső helyét” isteni dimenziónak, „isteni miliőnek” is. Akárhogy dadogjuk is körül, olyan erőtér ez, amelyben a nevelés egyszerűen – történik. Ha kilépünk vagy kiesünk ebből az erőtérből, ez a spontán történés vallásos színezetű ügyeskedéssé válhat, amely – esetleg – összeütközésbe, legalábbis ellentmondásba kerülhet azzal a neveléssel, amelyet az iskolában kap gyermekünk.
Valaki elmondta, hogy 8 éves kora óta nem imádkozik, bár szülei imádkoztak. Azért hagyta abba, mert amikor vendégeket vártak a szülei, levették a falról Jézus képét. A fiókba tették. Másnap ugyan visszarakosgatták a helyükre, de ő csak azt jegyezte meg, hogy a főnök fontosabb volt Jézusnál.
Az erőtérben való bennmaradást hangsúlyozza Jézus – ugyancsak képet, szimbólumot használva – amikor erre biztatja gyermekeit: „Maradjatok énbennem és én tibennetek. Ahogy a szőlővessző nem tud gyümölcsöt teremni magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok ÉNBENNEM.” (Jn 15,6–7)
Gyökössy Endre