Az édesanya
Becsüljük meg édes anyanyelvünknek ezt a szinte minden más nyelvből hiányzó, páratlanul szép szavát: édes-anya. nemcsak szép szó ez, hanem a gyermek számára éltető erő.
A kisgyermek és édesanya között egészen szoros kapcsolat van. Hiszen testében hordozza, majd testén táplálja. Már viselőssége alatt, de a szoptatás idején is erősen hat kicsinyére az édesanya testi egészsége és lelkiállapota.
Az igen szoros kapcsolat később sem szűnik meg teljesen. Anyját és gyermekét éveken át valami láthatatlan „lelki köldökzsinór” köti össze. Ahogy a táplálékot előbb tejjé alakította át az anyai szervezet, azután adta gyermekének, ugyanúgy anyja „belső környezete”, lelke (pszichéje) tartalmából is még évekig részesül a kicsi, ezért sem mindegy milyen lelkiállapotban van a csecsemő, vagy kisgyermek édesanyja. Még az sem közömbös: kire, mire gondol, miről képzeleg. Gyakran váratlanul felsír kis ágyában, mert az édesanyja fél, vagy indulat feszíti.
Christa Meves, neves német pszichopedagógus merészen állítja: kimutatható, hogy azok a gyerekek, akiket közvetlenül megszületésük után nem választottak el anyjuktól, már tizenkét hónapos korukban szellemileg messzemenően fejlettebbek, mint az elválasztottak. Kimutatható, hogy a sokáig szoptatott gyermekek felnőtt korukban nyájasabbak, munkabíróbbak.
Ha ideges, vagy lelki beteg gyermeket visznek a képzett gyermekpszichológushoz, az előbb az édesanyával foglalkozik, majd az apával beszélget s azután kezdi a gyermek kezelését. (Kialakult a helyes család-terápia: az egész család „páciens”.)
Elsősorban az anya teremthet beteges, megbetegítő légkört maga körül, vagy napsugaras, boldog világot, mindig belső töltete szerint.
A gyermek életének első három éve arra való, hogy az anya együtt lehessen gyermekével. Hogy maga gondozza, nevelje. Ennek fontosságát nem tudjuk eléggé hangsúlyozni. Ezt az édesanya-gyermek együttest teljesen nem pótolhatja senki és semmi. Fontos ezt tudnunk, mert „az első három év egész életükre kihat”. (J. Bowlby)
A valóban helyes nevelés módját egyetlen édesanya sem tudja egyedül elsajátítani, vagy éppen rossz úton jár; ezért jó könyvekből kell minél alaposabban megtanulnia. Mint ahogyan megtanulja a gondozást is.
De a három év letelik. Sőt előfordul, hogy azon belül is dolgozni kényszerül az anya. A napsugaras, boldog világot, az éltető védettséget és biztonságérzést az édesanya akkor is megteremtheti, ha munkát vállal, mert alig megmagyarázható, szinte misztikus módon a munkahelyéről is családjára, gyermekeire sugározza szeretetét, hiszen értük dolgozik. Amikor pedig hazatér, egészen együtt van velük, még a második műszak hajszájában is.
Az édesanyák nagy része együtt van gyermekével – akár közel, akár távol tőle - , de nem szeretgeti agyon, hanem embernek tekinti már kicsi korában is. Szeretete azt jelenti: rendelkezésedre állok. Bár ezt nem hangoztatja, gyermeke mégis érzi a semmivel sem pótolható anyai szeretet éltető melegét és annak állandóságát, s tudja, hogy anyja segítségére mindig számíthat.
Ugyanakkor az agyondédelgető-majomszeretet legalább annyit ártott már, mint a szűken mért anyai szeretet. A gyógyszerek is lehetnek nagy adagban – mérgek. A sas, amikor elérkezik az ideje, kidobja a fészekből fiókáit, mert csak így tudja megtanítani repülni.
Th. Bovet, svájci lélekbúvár azonban már évekkel ezelőtt kifejtette afeletti aggodalmát, hogy egyre kevesebben lesznek a valódi édesanyák. Másféle asszonytípust népszerűsít a film, a sajtó, a képeslapok tömege. A reklámozott asszonytípusban nem tud kifejlődni az anyai szeretet, a fészekmelegítő érzés – enélkül pedig megbetegszik a világ. Ha a földön azok a nők sokasodnak el – írja Bovet - , akik nem tudnak és nem is akarnak igazi édesanyák lenni, az veszélyesebb lesz a modern világra, mint a radioaktív szennyeződés.
Még mindig akadnak úgynevezett luxusasszonyok. Ezt a típust elsősorban a saját alakja, bőre, haja érdekli, s a divat, a ruhák. Gyermeke levegőztetése címén is kirakatokat néz, vagy új ruháját mutogatja. Ezért sétál a rossz levegőjű, forgalmas utcákon s nem a parkokban, erdők szélén, vagy nem a játszótéren , ahol padon ülve figyelhetné örömmel, hogyan barátkozik fiacskája vagy leánykája.
Olyan anyákról is tudunk, akik otthon vannak ugyan kisgyermekük ürügyén három éven át, amíg gyermekgondozási segélyt kapnak, de nem vele, csak mellette. ezt az időt „jól kihasználva”, lázas igyekezettel tanulnak, vizsgákra készülnek. Az ilyen kismama célja valami tudományos fokozat elérése például, vagy új képesítés megszerzése. Ha közben nem az anyai szeretet fűti, csak a karriervágy vagy a több pénz keresésének lehetősége hajtja, gyermek sínyli meg, még akkor is, ha azt hangoztatja – sőt el is hiszi – hogy ezt érte teszi. Az anyának a gyermekével való fizikai együttléte még nem jelent automatikusan lelki-szellemi-érzelmi együttlétet is. Pedig ez utóbbira van leginkább szüksége a kisgyereknek.
Szinte hiába marad gyermeke mellett az az anya, aki csak testileg van jelen, de éppen vele nem törődik eleget. A kis-ember életéből – ha ilyen szeretetszegény légkörben nő fel – kimarad az én – te viszony egészséges megélése, holott ennek legősibb formája az anya és gyermeke közötti kapcsolat. Ha ez nem alakul ki, nem bontakozik ki teljesen, lehetséges, sőt valószínű, hogy nehezen tud majd embertársaihoz kapcsolódni. Éppen ennek az ősi én – te viszonynak a hiánya miatt.
Ez hitéletére is hatással lehet. Akinek a szeretetről nincsen tapasztalata – mert „szűkkeblű” és „mostoha” volt hozzá az anyja – az aligha foghatja fel az örömhírt: az Isten szeretet. Érzéketlenné válhat a hit és az evangélium minden kérdésével szemben.
S az anya-szentegyház mint fogalom is idegen, sőt riasztó lesz számára.
Heidi és Jörg Zink szerint az édesanyának kisgyermekéhez való viszonyulása három irányban is befolyásolhatja, hogy gyermekének milyen istenképe és később milyen istenfogalma lesz:
- Ha a kisgyermek az anyja számára inkább csak élő játékbaba, akinek örül ugyan, de hol leteszi, hol felkapja (váltakozó kedve szerint), hol agyonbecézi, hol magára hagyja, akkor a felnövekvő gyermek számára Isten aligha lesz megbízható támasz, akire mindig számíthat. Sőt ismétlődő kételyek gyötörhetik: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy nincs.
- A neveléstudomány legújabb eredményeihez ragaszkodó, vagy egy divatos pedagógiai szakkönyv tanácsait vaskövetkezetességgel betartó édesanya gyermeke nyilván megérzi, hogy szigorú törvények veszik körül, amelyeknek csak engedelmeskedni lehet, tehát csak jó magaviselettel, a törvények betartásával érhet el valamit. Következésképpen „istene” is a törvényt megkövetelő Isten lesz, akinek szeretetét éppen úgy ki kell érdemelnie, mint édesanyjáét.
- Aki a tekintély-nélküli nevelés híve és lényegében magára hagyja gyermekét – nem egyszer kényelemszeretetből, de azt úgy okolja meg, hadd bontakozzék ki a kicsi minden jó (?) tulajdonsága – az így felserdülő gyermek később Istentől egyre azt várja majd: mondjon már valamiképpen, valahol, valamit neki. Hipi-táborban, mámorban, rongyok vagy örömök között, templomban vagy diáklebujban – mindegy hol, de valami eligazítót és véglegeset, igazat és érvényeset, amihez hozzáigazíthatná hánykolódó, céltalan életét. (Részben ezekből lettek a nemegyszer kétes hírnevet szerzett „Jézus-népe” csoportok, amelyek számára Jézus csupán „Szupersztár” – szülői szeretet- és tekintélypótlék.)
Ha ez így van – márpedig sok jel igazolja a két neves valláspszichológust – akkor, ha imádkozni tanítja gyermekét az édesanya, neki is meg kell tanulnia egy új imádságot: Uram, add, hogy mindig embernek tekintsem gyermekemet, és ne játékbabának. Segíts, hogy irgalmasan lehessek hozzá következetes és úgy vezethessem, hogy később már ne legyen szüksége a vezetésre, csak szeretetemre.
Gyökössy Endre