Az Édesapa
Gyermeke számára az édesanya testi-lelki biztonságot és védettséget jelent, amit az édesapa őriz, véd, erősít. A szülők így közösen teremtik meg a védettséget és a biztonságérzését a családban.
Anyjától apja felé fordul a gyermek, így teszi meg első lépéseit, s az apának ezt a kifelé, az élet felé haladását kellene segítenie, támogatnia, irányítania. Előretekint, dönt és vezet, ha valóban férfi és valóban apa. Gyermeke előtt az isteni és az emberi törvényt az édesanyjával együtt egyaránt képviseli. Jól csak akkor képviselheti, ha ő maga is éli, így mutatva be, hogyan kell engedelmeskedni a törvényeknek.
Az Újszövetség az apa-képet adja elénk. Nekünk már tudomásul kell vennünk, hogy szerepcserék lehetségesek sőt vannak, és időközben le is értékelődött az apa szerepe (Mitscherli: „Apanélküli társadalom”). A bibliai sőt, a múlt századbeli férfi-nő-apa-anya szerep is hallatlan változáson megy át manapság, olyannyira, hogy ma már igen sokféle átmeneti szereppel találkozhatunk keresztyén családokban is. Például amikor az anya „fél-apa”, mert kereső is, és az apa „fél-anya”, mert mos és mosogat is. Sok helyen a nagymama vállán nyugszik az otthon gondja. A lényeg mégis az, hogy a gyermeknek legalább egy szeretet- és tekintélyforrása legyen. Igen, a szeretet mellett merjük leírni ezt a szót is: tekintély!
Éppen a mai gyermeklélektan nagy része figyelmeztet bennünket arra, hogy világos, egyértelmű és megbízható tekintély (autoritás) nélkül nem lehet egészséges lelkületű gyermeket felnevelni.
Mi az egészséges, növelően-nevelő autoritás? Nem a gyermekünk fölé tornyosuló hatalmasságunk és tévedhetetlenségünk érvényesítése. Hanem ha kérdez: felelünk. Mégpedig úgy felelünk, mint akinek világos és kialakult nézetei vannak a dolgokról, olyannyira, hogy partneri párbeszédre is készek vagyunk. „Csak a nézeteiben bizonytalan ember kerüli a vitát, a dialógust. Ehelyett kiabál, kijelent, csapkod. Viszont, ha nem közvetítünk gyermekeinknek nézeteket, értékeket, az éppen olyan veszélyes, mintha véleményünket könyörtelenül rájuk erőszakolnánk”. (D. Ringel)
Tehát: gyermekeink kérdéseire fáradhatatlanul, jót – és ha lehet – jól felelünk. (Életünkkel is.) Így tekintélyünk lesz előttük. Különösen úgy, ha egyszer-egyszer nem tudunk ugyan válaszolni, de ezt be is valljuk: - ennek előbb utána kell néznünk!
Az apa és a gyermek jó együttesét hadd példázza Eva Petrik: „Egyik vasárnap a kilátótoronyból akartam a tájat élvezni. Egy apa a kislányával szintén felfelé igyekezett a sok lépcsőn. Az apa hármasával vette a fokokat és hamarosan maga mögött hagyta az óvatosan lépkedő kicsit. Amikor felért, bátorítólag lekiáltott neki:
- Gyere gyorsan, nézd csak, milyen szép itt!
A kiáltásra a gyermek felnézett ugyan, de édesapját szédítő magasságban látva, elveszítette bátorságát. Sírva ült le az egyik lépcsőfokra. Nem maradt más hátra, az apának ismét le kellett mennie, és kézen fogni a gyermeket. Mindig egy fokkal apja mögött, de végre felérkezett ő is.
- No látod, most már ment.
- Igen, de most te is előttem mentél!
Mire az apa csodálkozva mondta:
- Hiszen az előbb is így volt.
- De olyan messze voltál, hogy nem tudtalak megfogni”.
A kisgyermek tudatában sokáig egybekapcsolódik a mennyei Atya fogalma a saját apjáéval. Éppen ezért döntő jelentőségű, hogy milyen apja van, mert annak tulajdonságai, magatartása, életformája a mennyei Atyáról kialakult képét is befolyásolja. Ha szüntelenül dörgünk, villámlunk, gyermekünk testileg, majd lelkileg is rejtőzködővé lesz. Később Isten elől is rejtőzködni fog, legalább is megkísérli. Gyermekünk számára így lesz az Úristen jóságos vagy haragos, hatalmas vagy semmitmondó, kiszámíthatatlan, vagy olyan valaki, akire mindig számítani lehet s aki valóban szeret. Akinek valóban elhiheti: „neveden hívtalak, enyém vagy”, (mert ezt tette becézve, biztatva az apja is, ezt érezte szüntelenül a közelében). Akinek – Istenének – elhiheti, hogy nem csak megbocsátja, hanem el is felejti amit vétett, mert az édesapja sem hánytorgatta fel azt, amit megbocsátott. Azt is tudni fogja, hogy jóvá lehet, sőt, jóvá is kell tennie a hibáját, mulasztását, vétkét, mert erre nevelte az apja, sőt ezt látta tőle is.„Őstapasztalata” ez, kisgyerekkorából.
Tehát nekünk, apáknak szabad –és kell is tükröznünk az ATYÁT. De ne felejtsük el, hogy az ATYA csak a nevét kölcsönözte nekünk, a hatalmát nem! Őt nem helyettesíthetjük. Istenpótlékká nem lehetünk, vagy ha vállalkoznánk is valamiféle bálvány-szerepre, előbb-utóbb lelepleződünk gyermekeink előtt, s a bálvány ledől. Pontosabban: mivel „idegen istenné” lettünk, maga az élő Isten dönt le bennünket.
Érvényes ez így is: akinek folytonosan hallgatnia kell előttünk, az nehezen szólal meg Isten előtt. Gyermeklélektani tény, hogy az úgynevezett vasárnapi (ÚR-napi) és nagyünnepi keresztyénség kialakulásának egyik rugója, hogy nagy részben már azok a keresztyének is, akik ma még gyakorolják vallásukat, szinte egyebet sem hallottak gyerekkorukban, mint – Ne zavard apát, tudod, milyen fáradt szegény (vagy munkát hozott haza). Csak vasárnap ér rá, az a ti napotok, akkor vele lehettek – és így tovább. Csoda-e, ha az így felnevelődött, a vallását még gyakorló keresztyén csak az Úr napján közelít az ÚR-hoz?
Ha az Úr napján sem, sőt sohasem teremtettünk meleg, meghitt kapcsolatot magunk és gyermekünk között, hogyan hiszi majd el hogy „közel az ÚR” (Fil 4,5). És őhozzá is így szól: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak!” (Zsolt 50,15)
Gyökössy Endre