Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” (Lk 2,8).

Hiányos lenne a karácsonyi híradás, ha a pásztorok kimaradnának belőle. Sok szép karácsonyi énekünk, betlehemesünk velük együtt teljes, hisz ők hallhatták először a híradások szerint az egész emberiség legnagyobb örömét: Üdvözítő született ma néktek!

Pásztorok hallatán gyakran felidéződik bennem egy gyermekkori emlék. Egy apró termetű, fürge, vidám juhászemberke, aki sok éven keresztül „pakulárkodott” a szülőfalumban. Minden juhbeméréskor a fából készült fémlemezzel bevont kis „kalibáját” –  melynek hátul két nyikorgó kereke volt – szekér után akasztották és kivontatták a falu melletti legelőre. Gyakran behozta az esti szél a faluba vagy a szőlőhegyen dolgozók fülébe a furulyája hangját, ami az egyetlen szeretett hangszere volt. De tudott is ám rajta játszani. Ha valamire szüksége volt, gyakran bejött hozzánk, aztán én is megbarátkoztam vele, és sokat bámészkodtam nála. Egy vaskos, kopott, képes Bibliája volt, amit nekem ajándékozott, hogy olvasgassam. Máig őrzöm, hisz nem volt lehetőségem visszaadni, mert még az év karácsony első napjának reggelén, a templom mellett, a „papkertben” holtan találtak rá. Megfagyott. Sokan megdöbbentünk, még a beszolgáló lelkész is elérzékenyült prédikációjában, amikor megemlítette, hogy még egy istálló is megmenthette volna az életét, ha szállásra kérezkedett volna be szenteste.

A betlehemi pásztorokra, életmódjukra még jobban jellemző volt ez a kirekesztés. Krisztus idejében a pásztorok a legmegvetettebb társadalmi réteghez tartoztak.  A farizeusok nyugodtan vádolhatták őket, hiszen sokszor vízben szegény területeken legeltettek, és ott nem végezhették el naponta többször az előírt mosakodásokat. Aztán a jószágnak szombaton is ugyanúgy enni, inni kell adni, mint máskor, s így nem tarthatták be pontosan a szombat törvényét sem. Emiatt lassan kialakult, hogy megvetett emberekké váltak. Annyira, hogy bíróság előtt például nem tanúskodhatott pásztorember.

Gyakran mondogatjuk, hogy engem az emberek lekicsinyelnek, lenéznek, megvetnek, eleve hátrányokkal indultam... Az ilyeneknek kell végre megérteniük e nagy karácsonyi örömhírt, hogy Isten különös gyengéd szeretettel veszi körül őket, és mindig számíthatnak Istenre, akinek tetszett az, hogy éppen ezek a kirekesztett emberek örömmondók legyenek.

Mi jellemezte a pásztorokat? Az, hogy tudtak csendben lenni. Nem tudom, hogy voltál-e már valamelyik évszakban egyedül úgy kinn a természetben – legyen az mező, erdő –, hogy behunytad a szemed és érezted, hogy átölel a körülötted lévő természet csendje? Ha az ajándékozásnak általában megvan a helyzete (születésnap, karácsony, névnap stb.), akkor Isten ajándékának is megvan: a csend. A pásztorok tudtak csendben lenni annak ellenére, hogy Betlehem hangos volt a vendégek zajától.

Isten ma is a csendben jelenti ki magát. Jézusról mondja egy születése előtt hétszáz évvel leírt prófécia, hogy „Ő nem kiált, és nem lármázik, és az utcán nem hallatja szavát”. Isten nem kezd versenyt kiabálni ennek a világnak a hangforrásaival. Az Isten szava halk és szelíd hang – ahogy olvassuk Illés történetében –, és azt csak az hallja meg, aki csendben van. Terveztél-e ilyen elcsendesedést erre az ünnepre? Olyat, amikor csak Istenre figyelsz?

És van itt még valami, ami ezeket a pásztorokat jellemezte: miközben aludt az egész világ, ők akkor is ébren őrködtek és vigyáztak a rájuk bízott nyájra. Mert a nyájat éjjel is sokféle veszedelem fenyegette. Úgy érzem, hogy az ördög egyik legkedveltebb módszere, hogy elaltassa a világot. Ezért akarja mindazokat a természetes közösségeket, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember ébren legyen, a felelőssége friss maradjon és gondolkozzék – a házasságot, a családot, a faluközösséget, a nemzetet, olykor még a gyülekezeteket is – szétverni.  Helyettük műközösségeket akar kínálni, olykor virtuális kapcsolatokat, csak azért, hogy minél többen egyedül maradjanak, szokjanak le a gondolkozásról, felejtsék el a múltjukat, a gyökereiket, ne gondoljanak a jövőjükre, ne mérlegeljék soha cselekedeteik következményeit, és ebben a mámoros vagy félálomba szenderült állapotban azt csinálhat a gonosz velük, amit akar, és arra kényszerítheti őket, amire akarja.

Elérheti a gonosz azt is, hogy még a visszhangját se halljuk meg ennek az örömnek, amit itt az angyal a pásztoroknak mond. Ezért óriási szükség van arra, hogy minél többen legyünk azok, akik ŐRIZNEK. Őrizzük azokat, akikért Isten felelősekké tett: a házastársunkat, a gyerekeinket, a gyerekeink, unokáink tiszta gondolkozását, tiszta szép beszédét, szókincsét és mindazokat az erkölcsi értékeket, amiket Isten kínál a benne hívőknek.

Jellemez-e minket ez, amit itt a pásztorokról olvastunk, hogy „...őrködtek éjszaka a nyájuk mellett?” A pásztorok éjszaka pásztortüzek körül ültek és virrasztottak.

Jézus Krisztus mondja azt, hogy amikor majd másodszor eljön erre a világra, az Emberfia keresni fogja, hogy talál-e hitet a földön. Eljön, és vizsgálja ezt a sötét, besötétedett világot, és kicsi pásztortüzeket keres. Minket hol fog találni? Vajon ott őrködök a pásztortűz közelében, vagy alszom egyet a nagy sötétségben?

Tanuljuk meg ezektől a pásztoroktól ezt, és ha eddig hiányzott az életünkből, hadd legyen ezentúl jellemző reánk, hogy mi virrasztunk a szó ilyen lelki értelmében. Éberek maradunk, nem lehet manipulálni bennünket sem ígérgetésekkel, sem fenyegetésekkel. Még ha ingyen kínálják a mámorosító szert, még ha fizetnének azért, hogy elfogadjuk a felkínált mámort, akkor se fogadjuk el, mert mi az Isten népéhez akarunk tartozni, akiket az jellemez, hogy éberek és imádkoznak. Ezért hadd kívánjam magamnak és minden kedves olvasónak: legyünk elcsendesedni tudó, őrködő, örömhírt befogadó és továbbadó pásztorok. Úgy legyen! Ámen!

Bucsi Zsolt Tamás beosztott lelkipásztor