Magamra maradtam
| 
Házasság hete - Szerda
Megtartó hűség
„Magamra maradtam” – volt a tegnap esti előadás címe, melyre az előadók, Kernászt Adél és Nagy Enikő mentálhigiénés szakemberek alaposan felkészültek.
Már a cím is egy olyan érzésről árulkodik, amit mi, társas emberek nagyon nem szeretünk, sőt sokszor még beszélni sem akarunk róla. Elindulunk a hűség útján a házasságban, jóban-rosszban együtt vagyunk, és közben, ahogyan öregszünk, érezzük azt, hogy valamelyikünknek hamarabb el kell „költöznie.” Bekövetkezik a halál és egyszerre minden a feje tetejére áll. Most már egyedül kell tovább menni, egyszerre megküzdeni a gyász fájdalmával és az özvegységgel járó mindenféle kihívással. Az egyik ember tehetetlennek, bénultnak érzi magát, míg a másik indulatossá, agresszívvé válik. Mindenféle ember másféleképpen gyászol, és a csak rá jellemző módon éli át ezt az élethelyzetet. Általános ismérveket ezért csak óvatosan kell megfogalmazni, de ugyanakkor tudnunk kell arról, hogy a gyásznak is van egy folyamata, amiről beszélnünk kell.
El lehet-e engedni szeretteinket? Fel lehet-e készülni a gyászra, az özvegységre? Lehet-e enyhíteni a gyász fájdalmán? El juthatunk-e a gyászunkban addig, ahol el tudjuk mondani a költővel együtt azt, amit leírt felesége elvesztése után, akit nagyon szeretett? Kérdezték az előadók és felolvasták Juhász Gyulának a Megölt szerelem sírkövére című költeményét:
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó,
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, a melyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár utunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy virágunk letört,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki a nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz,
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem én!
Hallhattunk a gyász fázisairól is:
1. A halál hírének megtudásakor sokan tagadással reagálnak. Ez a sokk, illetve az elutasítás vagy izoláció időszaka. Érzelmileg bénultnak, kiüresedettnek érezhetik magukat a gyászolók, máskor az érzelmek sokasága tör fel belőlük. Esetleg nem tudnak tisztán gondolkodni, válaszolni. Néha közömbösségnek is tűnhet ez az állapot mások szemében. Ez az időszak néhány perctől néhány napig tarthat, attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség.
2. A következő szakasz lehet a kontrollált szakasz, amire az jellemző, hogy a hozzátartozóban tudatosul, számos feladata van a halálesettel kapcsolatban (hivatalos ügyintézés, temetés...) Ezek a feladatok ekkor nagy megpróbáltatást jelentenek. A gyászoló önbizalma csökken, tehetetlenséget érez, és ekkor szembesül azzal, hogy immár mindent a szeretett személy nélkül kell végeznie, énjének egy darabja vész el. Ez a kontrollált szakasz rendszerint a temetésig tart.
3. A temetést követő időszak a gyász leghosszabb és legfájdalmasabb szakasza a regresszió szakasza. Hirtelen úgy érzi, hogy az élete teljesen összeomlott, és már nem is kezdhet újat. Ez az érzés reménytelenséget és félelmet válthat ki.
4. Felszakadó érzelmek stádiuma. A düh és a harag jellemzi ezeket az érzelmeket. A gyászolók keresik a felelőst, aki veszteségüket okozta, esetleg dühösek az elhunytra – bár maguknak sem merik bevallani -, haragjukat kivetítik a környezetükre (orvosokra, ápolókra...). A gyászolók nehezen vallják be a halállal szemben érzett tehetetlenségüket, és azt remélik, ha megtalálják a vétkest, egy kicsit enyhíthetnek a halál kegyetlenségén, sorsszerűségén. Ha önmagukat hibáztatják, akkor megjelenhet a bűntudat is, különösen, ha az elhunyttal való kapcsolat konfliktusos volt.
5. A keresés és elválás stádiuma, következik, amikor a gyászoló úgy kutat az elhunyt után, hogy már nem kell róla végérvényesen lemondani, hanem átalakul egy sajátos kapcsolati lehetőséggé.
6. Az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakításának stádiuma. Ez a gyászfolyamatnak a lezáró szakasza, amikor a gyászoló egyre inkább képessé válik arra, hogy el tudja fogadni helyzetét. Nem szűnik meg a gyász, továbbra is lesznek érzelmileg nehéz időszakok, de a gyászoló egyre jobban megtanul gyászával együtt élni.
Végül csoportbeszélgetéssel zártuk az alkalmat, amikor lehetőség adódott arra, hogy elmondják véleményüket arról, hogy a hétköznapokban milyen nehézségeket élhetnek át az özvegyek, illetve milyen erőforrások lehetnek az életükben arra nézve, hogy enyhítsék a magány, a gyász fájdalmát. Kiderült, hogy fontos, ha vannak családtagok, ha vannak unokák, hogy segíteni tudjunk a nevelésükben, ugyanakkor az idős kort megélt emberek hatalmas élettudással is rendelkeznek, melyet jó ha megosszák családtagjaikkal, unokáikkal. Erőforrás lehet ilyenkor egy közösség is, ahová eljárnak, ahol kikapcsolódnak. Fontos, hogy mégjobban megerősítsék az Istenbe vetett hitüket, hisz ez szintén egy kiapadhatatlan erőforrást jelent sok ember számára. Adja Isten, hogy ezt így is legyen.
Várunk ma este is mindenkit!