Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

A három fiú lógó orral ténfergett a kisváros utcáján. Ritkán szóltak egymáshoz, csak a lábuk alá került köveket rugdosták. Körülöttük a kora őszi szél játszott a hulló levelekkel. Az iskolával szembeni, nagy parkban már rozsda lepte meg a bokrokat, s mint egy-egy nagy vérző seb, pirosodtak mindenfelé. Ők azonban észre sem vették. Csak nézték a földet, és sóhajtoztak. Néha megálltak. Olyankor egymásba kapaszkodott a tekintetük, s kimondatlanul is azt kérdezték egymástól, hogy most már mi lesz velünk. Igyekeztek átgondolni a történteket, de semmit sem értettek. Hiszen olyan váratlanul és gyorsan zajlott minden. Alig egy órája még a nagy múltú iskola falai között ültek irodalomórán, most meg kicsapott diákként az utcán ácsorognak.

Az egész úgy kezdődött, hogy kicsengetéskor értük jött a pedellus. Diák urak, mondta tréfásan, hívatja magukat az igazgató úr. Ők rögtön szaladtak. Kettesével szedték a lépcsőket. Szívük mélyén ugyanis valami dicséretre számítottak. Mindhárman jól tanultak. Mindig az osztályelsők közé tartoztak, és a magatartásukkal sem volt sosem baj. Ráadásul az elmúlt napokban igazán sokat dolgoztak az iskolai tornaterem rendbetételén. A háború óta romosan, elhagyatottan, mindenféle lommal telehordott csarnokot néhány társukkal együtt használhatóvá varázsolták.

Kipirult arccal léptek be az igazgatói szobába. Tisztelettudóan jelentkeztek, s várták az elismerést. Az igazgató úr gondterhelt arccal állt fel az íróasztal mögül. Kicsit előrelépett, szemeit végighordozta rajtuk, majd nagyon csöndesen megszólalt: „Fiaim, csomagoljatok össze, menjetek haza. És holnap, holnapután már ne jöjjetek ebbe az iskolába. A mai nappal ugyanis megszüntetek diákjai lenni ennek az intézménynek. Most ne kérdezzetek semmit. Majd a szüleitekkel mindent megbeszélek.”  Aztán, mint akinek hideg borzalom kúszik a mellkasába, nagy levegőt véve, kezet fogott a három gimnazistával.

Hogyan jutottak ki a fiúk az igazgatói irodából, nem is tudták. Körülöttük keringtek a falak, s vitustáncot jártak a lépcsők. Mindazonáltal egyszer csak az utcán találták magukat. Mögöttük becsukódott a veretes díszítésű nagykapu, s érettségi vizsga előtt másfél esztendővel kicsúszott lábuk alól a talaj. A következő napokban aztán fény derült a történésekre. A három fiúnak azért kellett távozni a gimnáziumból, mert a hatalom „osztályidegennek” minősítette őket. Valamennyien lelkészcsaládból származtak. Gézuka, teljes nevén Szakáts Géza, Étfalva-Zoltán nevű székely falu református lelkészének volt az egyetlen fia. Édesapjának, id. Szakáts Gézának korábban többször meggyűlt a hatóságokkal a baja. Megjárta már a Tirgu-Jiu-i internálótábort, s a közelmúltban csak az isteni gondviselés mentette meg családjával együtt a Bărăganba való kényszerlakhelyre telepítéstől. Árpi, azaz Czirmay Árpád, a sepsiszentgyörgyi vártemplom lelkipásztorának kisebbik fia. Édesapját éppen azokban a hetekben riogatta a Securitate a Duna-csatornával, s kényszerítette arra, hogy elhagyva a sepsiszentgyörgyi gyülekezetet, egy távoli, Isten háta mögötti faluban folytassa szolgálatait. Levi, azaz Fábián Levente pedig Fábián Adorján lelkipásztor fia volt. Az ő édesapja is megtapasztalta már a hatalom sakkjátszmáit. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból kicsapott fiúk aztán Brassóban – akkoriban Sztálinvárosnak hívták – a Magyar Vegyes Líceumban találtak menedéket. Az 1951–52-estanévben ott tettek érettségi vizsgát. Igaz, az UTM (afféle Kommunista Ifjúsági Szervezet) ott is zaklatta őket. Kizárattattak az internátusból, sőt az érettségizők tablójára sem engedélyezték föltenni a fényképüket. Egyik osztálytársuk, a szász származású Wotsch Bea jó szándékú szülei azonban segítségükre siettek. Náluk kaptak szállást, s asztaluknál egy-egy tányér leves is jutott az ártatlanul meghurcolt diákoknak. A fiúk azonban határt szabtak gyötrelmeiknek. Csüggedés helyett a küzdelmet választották, és érettségi után a kolozsvári Református Teológián szereztek diplomát. Majd apáik nyomdokaiba lépve ötven éven át szolgálták gyülekezeti lelkészként Isten és az erdélyi magyarság ügyét. Hármójuk közül már csak ketten élnek, de mint kicsapott diákokat a mindenható Istenen kívül ez ideig még senki nem rehabilitálta.

(szemelvény Czirmayné Kocsis Róza Az Úrnak szolgái című könyvéből)