Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Fülledt, meleg nyári nap volt. Délelőtt talán heves zápor verte a földeket, de a kopár kalotaszegi dombok között már hírmondója sem maradt. Legfeljebb az esőmosta mélyedésekben csillogott kevés víz. No, meg az erdőn átvezető földút mély kátyúi jelezték, hogy nem is olyan régen zápor járt arrafelé. A két parasztszekér egyhangú zötykölődéssel haladt az erdei dűlőn. Az egyiken bútorok, a másikon meg búzás zsákok és mindenféle, ami az első szekérre nem fért fel. Egy költözködő papi család kevés vagyonkája. Pontosabban, ami az indulás előtti nagy kiárusítás után megmaradt, vagy amit szándékosan megtartottak.

Az elüldözött lelkészcsalád 1952-ben

Még tegnap útra keltek. Idáig, a közeli vasúti megállóig vonattal jöttek. Most a vagonból való kirakodás után a presbitérium által küldött falusiak szekerein igyekeztek tovább az új szolgálati hely felé. A tiszteletes és felesége a második szekéren húzta meg magát. A fiuk, a nagyobbik, hosszúkat lépve a szekerek után ballagott. A másik gyermekük, a kisebbik fiú nem jött velük. Ott, a maguk mögött hagyott nagyvárosban éppen érettségi vizsgázott ezekben a napokban. A tiszteletes szótlanul ült a zsákok tetején. Szelíd, békés embernek látszott, de az arca kemény volt, mintha kőből metszették volna ki. Nem volt már fiatalember. Ősz szemöldöke alatt azonban meleg pillantású szemek néztek a jövő felé. Hol a vidéket, hol a felesége arcát figyelte. Az asszonyának ugyanis láthatóan aggodalom nehezedett az arcára. – Szegény, mennyi keresztet hordozott már miattam – villant át a lelkipásztor agyán. S aztán szinte hangosan gondolkodva hozzátoldotta: de jött velem mindig hűségesen a göröngyös úton is. Most is milyen hirtelen jött ez a búcsúzás – szőtte tovább gondolatait. Viszonylag békében és jól éltünk. Egy hétezer lelkes városi gyülekezet élén nyugalomban teltek a napjaink. Igaz, a politika boszorkánykonyhájában mindig fortyogott valami, de tudtuk tartani a lelket a csüggedőkben. Új idők jártak felettünk, egyre nehezebb volt tartani az egyensúlyt az egyház és a hatalom között, de nem panaszkodtunk. Aztán jött az a bizonyos nap. A hatalom kiadta a parancsot, hogy ünnep pedig nem lehet. Ám lehet-e megálljt kiáltani a medréből kilépő áradatnak, a sarjadni kezdő tavaszi fűnek, az égen cikázó villámoknak? Az emberek – éhezve a szépre, a jóra – kitörtek a bezárt gyárkapukon, s magukkal sodorva a város diákságát is, a református templom felé vették az irányt. Mire a parókia közelébe értek, már mint fekete árvíz hömpölygött a tömeg. A pillanat felemelő volt és megszentelt. Tehettem volna-e mást, mint hamar a papi feketét, a palástot felöltsem, a Bibliát kézbe fogva a szószékre menjek, s a kisebbségi gyötrődő nemzettestvéreimnek Isten igéje fényében az igazságot fölmutassam?

A hatalom azonban nem így gondolta. Másnap már a politikai rendőrségen találtam magam. Fenyegetések és megalázások következtek. S ördögi módon rögtön az első körben a családomat kezdték szorongatni. Kisebbik fiamat, mint osztályidegent, azonnal kitették a nagy múltú gimnáziumból. Feleségemet tanítói állásából felfüggesztették, és azonnali kényszerkihelyezéssel vidékre száműzték. Jómagamat pedig már indítani akarták a Duna-csatornához, amikor az egyházi elöljáróim közbenjárása révén mégis csak kegyelmet gyakorolt rajtunk a hatalom. Azzal a kikötéssel, hogy a büntetés nem eltöröltetik, csak felfüggesztetik, ha örökre elhagyjuk a várost. Ha a püspököm olyan messze és olyan eldugott, jelentéktelen helyre nevez ki, ahonnan hírünket sem hallják többé az emberek.

Mire gondolataiban idáig ért a tiszteletes, az első szekéren ülő atyafi csak úgy félvállról hátravetette: – Tiszteletes úr, ott a falu. A mi kis falunk. – S valóban, a láthatáron bontakozni kezdett egy település. Alacsonyan járt már a nap, de sugarai egy takaros kis falun pihentek meg. Aztán mire a nap végleg lebukott volna az égről, a szekerek bedöcögtek a parókia elé, s mire éjszakai harmat szállt a mezőkre, az öreg lelkészlak nyugalmat sugalló falai között új otthonra lelt a messziről érkező lelkész család.

Távol a világ zajától, 1952 nyarán így lelt Kispetriben menedékre Czirmay Zoltán református lelkipásztor. Előző szolgálati helyétől, a sepsiszentgyörgyi Vártemplomtól mintegy háromszáz kilométer választotta el. Más vidékre került, más emberek közé. A csavaros észjárású székelyek közül a rátarti kalotaszegiek közé. Ez azonban szolgálatát nem kisebbítette. Sőt, az igeszolgálaton túl feleségével együtt egyszeriben a falu szellemi mindenesei lettek. Színjátszó köröket, gyülekezeti kórust, ifjúsági sportrendezvényeket szerveztek, de ha a szükség úgy hozta, a kispetriek adóbevallását vagy kérvényét is ők írták meg. Közben a parókia nagy kertjében szinte minta zöldségkertészetet alakítottak ki. Ástak, kapáltak, gereblyéztek, gyomláltak, igazi falusi emberekké lettek. És Kispetri népe szeretettel nézett fel rájuk. Aztán, ahogy az idő haladott egyre előbbre, csontjaikat már az öregség kezdte kötözni. 1970-ben a lelkész házaspár Kispetriből vonult nyugdíjba. Nagyobbik fiuk akkor már Valkón, a kisebbik Magyarkapuson szolgálta Isten ügyét. A papi palástot volt hát, kiknek továbbörökíteni. 

(szemelvény Czirmayné Kocsis Róza Az Úrnak szolgái című könyvéből)