Élettárs?
| 
Minden korban megszületnek azok az új fogalmak, amelyek az emberek egymás közti kapcsolatait fejezik ki. Ilyen a – ma már jól ismert, és sajnos elfogadott – „élettárs” fogalma. Egy asszony mesélte, hogy az ismerőse együtt él egy férfival. Szeretik egymást, de egyikük sem tudja, hogy meddig tart a szerelem, ezért nem házasodnak össze. Meg kell vallanom, hogy nagyon rosszul érintett, amit hallottam. Ugyanis teljesen természetesen úgy beszéltek az élettársi kapcsolatról, mint amit nem tekintettek tartósnak. Érdekes az is, ahogyan bizonyos fogalmak divatba jönnek. Így például az életközösség fogalmát korábban csak a növények és állatok együttélésére használták. Ma már köztudomású, hogy az élettársak – férfi és nő – úgynevezett „élettársi közösség”-et alkotnak. Gyakran használt kifejezés az „együtt élek vele”, vagy a „közös háztartásban élünk”.
A Magyar Nagylexikon (1998) az élettársi viszonyt már így magyarázza: „Házasságkötés nélkül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő férfi és nő kapcsolata. Jogi hatásai a magyar jogban a házasságénál szűkebbek...”
Hogyan látja ezt a Biblia? Az előzőekben leírtak súlyát csak akkor értjük meg igazán, ha a fogalmat a Biblia fényében vizsgáljuk, és ellenpárját, a házasságot Isten szemszögéből nézzük. Az Isten szerint való házasság élethosszig tart, nem ismeri az elszakadás értelmében vett válás fogalmát. Jellemzői a hűség, a szeretet, az elkötelezettség és megbízhatóság, míg valamelyik partner halála ennek véget nem vet. Természetesen, ugyanennek kellene jellemzőnek lennie a jó értelemben vett élettársi kapcsolatra is. De napjainkban ennek az eredetileg jó fogalomnak megváltoztatták a tartalmát és a jelentését. Élettársról beszélnek, ugyanakkor nem hajlandók elismerni a kapcsolat kötelező vonatkozásait, azokat a jogokat és kötelességeket, amelyek a házasságon belül érvényesek.
Akármik legyenek is az okok – pl. az ilyen elkötelezettségtől való félelem, a felelősségvállalás elől való menekülés, az élethosszig tartó házasság tagadása, a pusztán az ösztön kielégítésére való törekvés –, a társkapcsolatot csupán egy időre szólóvá teszi, és így nem kell túl komolyan venni. Hiszen, ha „nem válik be”, akkor elválnak, és lehet másik partnert keresni. Legújabban „egy életszakaszra szóló társ”-ról beszélnek. A nyakatekert kifejezés egy olyan fogalmat fejez ki, amely ha megvalósul, az egész életet összetöri. Úgy kezdődik, hogy egy férfi talál magának egy nőt, vagy akár egy nő egy férfit, aki iránt vonzalmat érez. Ha a megtalált személy ezt a vonzalmat viszonozza, akkor összeköltöznek és együtt élnek. Mindketten természetesen hozzájárulnak a háztartási kiadásokhoz is, és tart az egész addig, amíg kölcsönösen gyönyörűséget jelentenek egymásnak. Azután szétválnak, és a játék kezdődik elölről. Egyikük sem értette meg, vagy nem is akarta megérteni, hogy ez egy „szomorújáték”, félelmetes következményekkel, amelyek pillanatnyilag még nem oly világosan érzékelhetők, de amelyeknek egészen bizonyosan meg lesz a szomorú hatásuk. Gyógyíthatatlanul megtört szívek maradnak hátra mindenkor, valahányszor házas- vagy élettársak elválnak egymástól. Az isteni mértéket csakis Isten tudja, mi igazán jó az embernek. Ezért rendelte a házasságot élethosszig tartó közösségnek, amelynek előképe és példaképe az a kapcsolat, amely Krisztus és a Gyülekezet között áll fenn. Mert képzeljük el, mi lenne, ha pl. Krisztusnak „elmenne a kedve” a Gyülekezettel való közösségtől, és keresne magának valami mást? Ez teljességgel elképzelhetetlen, hiszen itt egészen más értékmérők vannak, mivel a kapcsolat hordozói a szeretet és az elkötelezett hűség Krisztus részéről – és az is marad.
Világosan meg kell értenünk, hogy az olyan fogalmak, mint a „házassághoz hasonló életközösség”, vagy „egy életszakaszra szóló társ” egyértelműen bűnös kapcsolatot fejeznek ki. És így is lesz ez mindig, még ha törvényalkotásunk készségesen alkalmazkodik is a megváltozott társadalmi viszonyokhoz. A törvényben rendelt házasságon kívül a Biblia nem ismer el egyéb intim együttélést férfi és nő között, és aki ezt nem veszi figyelembe, Istent veti meg. Nos, mondhatja valaki, hogy ilyesmi keresztyének között egyáltalán nem létezik. Azok között a keresztyének között, akik Krisztushoz méltóan akarnak élni, valóban ritkaság az ilyesmi. Legföljebb a kivételek erősítik a szabályt. De a szenvedésekkel teli múltból tudjuk, hogy a korszellem hullámai milyen gyorsan besodorják a világi szokásokat a hívők sorai közé is. És ettől kell őrizkednünk. Isten jó rendjét kell a magunk számára a legjobbnak tekinteni!
Dieter Boddenberg