Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Lelkészválasztás utáni őszinte gondolatok

„Elnézést. Lenne szíves megmondani, hogy hol van a református Vártemplom?” – kérdeztük ezelőtt négy évvel a Csíki utca környékén, amíg útba igazítottak. Dezső András lelkipásztor úr szeretettel fogadott, bemutatta a templomot, aztán a szolgálati lakást. Feleségem itt élő rokonain kívül senkit nem ismertem. Új arcok, új város, egy új szakasz az életünkben.

Szívemben ott volt egy hamis önhittség, hogy már megvan a gyakorlatom, nincs, mitől féljek, én már mindent tudok, hiszen három év segédlelkészi gyakorlat van a hátam mögött; aztán ott volt a csalódás is, hogy még mindig segédlelkész vagy – az új kinevezés szerint –beosztott lelkész vagyok. Évfolyamtársaim többsége már parókián van, nekem pedig be kell érnem egy kétszobás tömbházlakással annak ellenére, hogy felszenteltek, vagy ahogyan mi, lelkészek, heccelni szoktuk ilyenkor egymást, ismét másodhegedűs lettem. Aztán ott lapult gondolataim között egy terv is, hogy az első alkalommal, ha meghívnak egy háromszéki gyülekezetbe, szó nélkül továbblépek. De addig, amíg itt szolgálok, mondjon ki, amit akar, én ezt a gyülekezetet beosztott lelkészként is saját gyülekezetemnek tekintem, mert csak így lehet merész dolgokat véghezvinni. Nos, ilyen érzésekkel, tervekkel ingáztam Torjáról, feleségem szülőfalujából, hogy kimeszeljem a szolgálati lakást – mert ugye ezt így szokták –, hogy a bemutatkozó szolgálatom előtt tudjunk beköltözni a családdal. Ez van – nyugtattam magam –, közösen döntöttük el, hogy átjövünk az Erdélyi Egyházkerületbe, senki nem kényszerített, ide helyeztek ki és kész.

Ez volt az ember tervez része, és ezután következett az Isten végez szakasz. Elkezdődtek a szolgálatok, lassan rájöttem, hogy Isten állandóan formál, csiszolgat ezen az úton, legfőképpen életem eseményein keresztül. Most már tudom, hogy ezt a tanulást nem lehet befejezettnek tekinteni. Ott vagyunk állandó jelleggel Isten iskolájában, csak észre kell hogy vegyük. Ahogyan teltek a hónapok, évek, egyre jobban megszerettük a gyülekezetet, a várost. Éreztem, hogy egyre több olyan szolgálat van, amit beosztott lelkészként is el lehetne végezni, még akkor is, ha nem köteleznek rá, viszont a gyülekezetnek előnye származik ebből. Ma már tudom, hogy Isten sokszor a csodával határos módon adott erőt, időt, türelmet, hogy egy egy ilyen célt megvalósítsak.

Ahogy telt az idő, egyre több embert, családot ismertem meg – és ők is engem. Ha nem is a templomból, akkor valószínű, hogy a négy év alatt elvégzett 204 temetés valamelyikén vigasztaltuk egymást. A presbitériummal is kialakult egy bizalmi kapcsolat, amelyből természetesen megszületett a kérdés, hogy szeretnénk-e maradni ebben a gyülekezetben, ha letelik a 4 év beosztott lelkészi kinevezésem. Válaszom akkor az volt, hogy igen, de csak abban az esetben, ha ezt törvényes keretek között meg lehet oldani, és ha a presbitérium úgy látja, hogy ez a gyülekezet javára válik. Aztán ez év tavaszától pörögtek az események. Egy új, második állandó lelkészi állást hoztak létre, melyre a gyülekezet meghívott lelkésznek.

Most már megnyugodva írom e sorokat, de az eltelt hónapok alatt bizony sokszor tépelődtem magamban. Vajon mi lesz velünk? Tényleg sikerülni fog? Jött az ördög, és próbált egy reális képet sugallni: „Zsolt! Szállj le a földre! Gondolod, hogy sikerülni fog? Nem vagy te túl kicsi ehhez? Semmi ismeretséged nincs. Ennyire hiszel a csodákban?” És ilyenkor bizony alábbhagyott a lelkesedésem. Gondolatban már a kiköszönő prédikációmra gondoltam. Arra a napra, amikor utolsó holminkat is betesszük az autóba, és a visszapillantó tükröt is elfordítva, magunk mögött hagyjuk a gyülekezetet, a várost és vele együtt egy szakaszt az életünkből. Mikor a teológiára jelentkezik valaki, erről nem beszélnek sokat, hogy ez is együtt jár a lelkészi szolgálattal. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor így hagytuk magunk mögött a Meszes-hegység kanyarulataiban Zilah városát és vele együtt a szűk szülőföldemet. Mintha az autó motorja is nehezebben húzott volna. Amikor a hegy túloldalán visszapillantottam, ott láttam magam mellett a szűk családomat, és tudtam, hogy velünk van a mindenség Ura, aki Sepsiszentgyörgyön sem fog cserbenhagyni. És ilyenkor, amikor úgy alábbhagyott a lelkesedés, akkor jött Isten, tarkón csapott és azt mondta: „Zsolt! Te a csodákról prédikálsz, és nem hiszel benne? Azt hiszed, hogy csak eddig voltam veled?” Nos, ilyenkor ismét erőre, lelkesedésre kaptam, és végeztem tovább a munkámat. És amíg minden a Vártemplomról szólt, vajon maradunk-e, sikerül-e, történt egy csoda, ami Istentől egy biztos jelt jelentett a számunkra. Teljesen fordított egyet a fontossági sorrenden. Egy szív kezdett ismét dobogni feleségem szíve alatt, és tudtuk, hogy nincs, miért aggódjunk a holnap felől, hisz Isten mindig az élet oldalán áll. Történjen bármi, Ő biztos úgy rendezi, hogy nekünk, gyermekeinknek jó legyen. Innentől kezdve tudtam, hogy bármi történjen, annak úgy kell lennie.

Kinek köszönjem meg, hogy itt maradtunk? Amikor ezen gondolkoztam, először egy vízszintes, földi irányba indultam el, és nem tudtam, hogy hol kezdjem. Köszönöm a családtagjaimnak, akik mellettem voltak. A gondnok úrnak, aki hitt ebben, és ha nem pont ő lett volna a gondnok, hanem egy – Hofi Géza szavaival élve – csigagerinccel rendelkező, akkor biztos nem sikerült volna. De ugyanúgy meg kell köszönnöm a presbitérium többségének, akik szintén támogattak vagy Dezső András tiszteletes úrnak, aki – ha akarta volna – szintén megállíthatta volna mindezt. Köszönöm a gyülekezetnek, aki a szabadságos időszakban eljött a választásra. Köszönöm az esperesnek, és nem utolsósorban a főtiszteletű püspök úrnak, akinek egy szavába került volna, és szintén leállt volna ez a folyamat... És amíg e véget nem érő soron gondolkoztam, ismét tarkón csapott Isten és ezt mondta: „Zsolt, ÉN hol vagyok ebben a sorban? Szerinted ezeket az embereket ki küldte?” Ilyenkor pedig újrakezdem, és most már helyesen, mert rájövök, hogy Vele kell kezdenem, Neki kell megköszönnöm, mert minden Istennel kezdődik el, és Istennel ér véget. Ő a kezdet és a vég. Semmi nem történik véletlenségből. Ő rendelte azt, hogy ide kerüljek a Vártemplomba, Ő rendelte a segítő embereket, akik biztattak, bátorítottak, mellettem voltak. Ő rendelte szüleimet, családtagjaimat és mindazokat, akiknek hatalmas ismeretségük van: ismerik az imádság erejét, és tudom, hogy imádkoztak ezért az ügyért.

Köszönöm, Uram, hogy hatalmas dolgokat cselekedtél velünk. Tied a dicsőség örökkön örökké. Ámen.