„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.” (Jel 3,21)

Temetések után vagy elhalálozások kapcsán szoktuk hallani a sóhajtozó, keserű kijelentéseket: „innen nincs visszaút, a halálból nem jött még senki sem vissza, egyszer úgyis meg kell halnunk, egyszer mi is ide kerülünk...”

Pál apostol az ilyen kijelentések hallatán most is csak azt mondaná, hogy hiábavaló a ti hitetek, de hiábavaló a mi prédikálásunk is. Mindezt Krisztus valóságos feltámadására, mint egyetlenegy hiteles és biztos bizonyítékra hivatkozva, meri kijelenteni az apostol.

Még a tanítványokról is ezt olvassuk: „Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül.” (Jn. 20,9). Itt a kell szócska is nagyon hangsúlyos. Benne van a húsvéti evangélium. Az embernek nem csak meg kell halnia egyszer, hanem a Biblia szerint fel is kell támadnia. Jézus Krisztus feltámadása megerősítette az Írás szavát: „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.” (Dán 12, 2). Ő volt az első, aki visszajött a halálból.

Ha egyszer meg kell halnunk, akkor ama napon majd mindnyájan fel kell hogy támadjunk. Ez nem kérdés az Írás szerint. A nagy kérdés pontosan az, hogy mire támadunk fel! Örök életre vagy örök kárhozatra? Mindez attól függ, hogy itt, a földön meddig tudunk elmenni Krisztussal. Virágvasárnap sokan fogadták Jézust Jeruzsálemben, de amikor kiderült, hogy Jézus nem harcra hív, hanem megtisztítja a templomot, helyreállítja Isten rendjét, akkor már sokan elmaradnak tőle. Ott már csak a gyerekek és a betegek veszik körül. Néhány nap múlva pedig, amikor letartóztatták, és Kajafás főpap elé vitték, már csak Péter követte, ő is távolról, s meg is tagadta Őt.

Mi meddig megyünk el Jézussal? Egy-egy ünnepi alkalommal könnyű lelkesedni, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen elköteleztük magunkat. Könnyű az esküvőn kijelenteni, hogy „hozzá hű leszek”, a keresztelőn megígérni, hogy a gyermek hitbeli nevelése érdekében minden tőlünk telhetőt megteszünk, a konfirmáláson megfogadni, hogy holtig hűséges, engedelmes és áldozatra kész híve leszünk az egyházunknak – de mi valósul meg ebből? Ha a Jézusnak szánt ütés szele minket is ér, ott maradunk-e akkor is mellette? Amikor nem származik semmi előny abból, hogy Jézus tanítványa vagy, akkor is megvallod Őt? Mert csak „aki mindvégig kitart, az üdvözül”.

A mi Urunk Győzelme ragyogja be mindannyiunk ünnepét és az ünnep utáni hétköznapokat is, minden gondunk és nyomorúságunk ellenére.

Bucsi Zsolt Tamás, beosztott lelkipásztor