1. "Nincs emberem..."
| 
1. „nincs emberem...” (János 5,7)
elmélkedések időseknek
Azt hiszem ezzel kezdődik az öregség.
Nem az ősz hajjal, nem a megélt évek számának növekedésével, nem az unokák megszületésével, vagy a betegségek ismétlődésével.
Akkor, és azzal, amikor rádöbbenek, hogy amihez korábban én magam egyedül elég voltam, az most már nem megy.
De nemcsak ez, hanem egyre gyakrabban és egyre több dologban volt szükségem segítségre. Volt idő, amikor kettesével vettem a lépcsőfokokat, most már csak egyesével is csak úgy megy, ha legalább egy kezemmel kapaszkodom, olykor még húzni is kell magam. Lefelé még rosszabb, mert a térdem, amikor hajlítom, megbicsaklik.
Régebben le se ültem arra a pár megállóra a villamoson vagy az autóbuszon. Később, ha idősebb jött, inkább felálltam és kimentem a peronra. Ma már én is lesem, mikor szabadul föl egy hely, hogy leülhessek.
Fiatalon nem jutott eszünkbe, hogy egyszer egyedül maradhatunk. Mint ahogy a férj, a feleség szerepét nem tanították az iskolában, és a szülői magatartás sem volt tantárgy – milyen sokan látnak otthon rossz példát! –, így arra sem készített elő senki, hogy egyszer én is megöregszem, hogy egyszer én is egyedül maradok.
Nem tanítottak tüzet gyújtani, villanyt szerelni, vízvezetéket javítani, főzni, mosni, vasalni és takarítani. A nőket a férfimunkára, a férfiakat a nőire. Nem tanítottak sem az egyedüllét sem a magány elviselésére.
Valaki azt mondta egyszer: az egyedüllétet ki tudja párnázni, de a magányát nem, az nagyon kínozza. Kihez fordulhatnék? Kinek panaszolhatnám, hogy milyen félelmetes volt rádöbbenni: megöregedtem!?
A fenti idézet elől kimaradt egy szó: „Uram”. A bethesdai beteg Jézust szólítja meg így, anélkül, hogy tudná, ki kérdezi őt. Neki panaszolja: nincs emberem. Jó helyen mondja.
Elpanaszolni magányunkat Istennek – ma is lehet. Mert Ő válaszul megismételheti, nekünk szóló érvénnyel megerősítheti, amit egykor választott népének mondott: „Hallgassatok rám, Jákób háza... akiket születésetek óta hordozok; ...Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak!” (Ézs 46,3-4).
Imádság
Istenem nagyon nehéz egyedül!
Amíg volt valaki, akinek kezét foghattam és ő is tartott, segített, könnyebb volt. Amíg nekem is volt elég erőm, addig bizakodni is tudtam, hogy megoldom és legyőzőm a nehézségeket. Most már azok győznek le engem, és néha egészen tehetetlennek érzem magam.
Eddig nem volt fontos, hordozol-e engem, mert elég volt tanácsod, igéd útmutatása. De most két kézzel kapaszkodom ígéretedbe: hadd legyen ez igaz rám nézve is. Hiszen Jézusban megmutattad, hogy az elesetteket fölemelni, a gyengéket erősíteni akarod. Sőt, Pál apostolnak azt válaszoltad kiáltására, hogy Te az emberek erőtlenségén át akarod megmutatni erődet.
Mutasd meg, mit kell tennem, hogy erre az ígéretre támaszkodva kétség nélkül tegyem kezedbe az életemet, és magányom minden félelmét, szorongását.
Megváltozott az életem, mássá lettem én magam is. Az egykor ifjúból öreggé. Te nem változol, ugyanaz maradsz örökké. Ölelj magadhoz, hogy ne legyek egyedül! Ámen
írta Tegez Lajos