Ötven év után
| 
ÖTVEN ÉV UTÁN
Ötven év után is egy meleg érzés hullámzik át rajtam, amikor visszagondolok a Vártemplomba való segédlelkészi kinevezésemre, 1964-ben.
Néhai Nagy Sándor volt évfolyamtársam és barátom javaslatára döntött mellettem az akkori principálisom, a boldog emlékű Szász Tibor lelkipásztor.
Korábban, szentgyörgyi rokonaim lakásának falán láttam egy festményt a Vártemplomról (a Szentgyörgyhöz sok szállal kötődő, Gámenczy Zoltán művét). Fantáziámat már akkor az a kíváncsiság mozgatta meg, hol és hogy lehet ebbe a nagy templomba bemenni.
Hogy mi volt az első szószéki szolgálatom textusa, arra már – ötven év után – nem emlékszem, de arra igen, hogy amint mentem felfelé a lépcsőfokokon (63 van belőlük), szívem dobbanásának ütemére, szintén refrénszerűen szólalt meg bennem az ige: „Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak, kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd... Itt van Istenetek!” (Ézs 40,9)
Belépve a templomba, tekintetem a gótikus boltívekre szegeződött. Ez itt a szentély – gondoltam, s a lelkemben egy kép rajzolódott ki. Látni véltem azt a jelenetet, amelyet a Szentírás a Jézus megfeszítésének történetében így ír le: „...a templom kárpitja fölülről az aljáig kettéhasadt.” (Mt 27,51) Szabaddá lett az út a Szentélybe való bemenetelre.
E gyülekezet számára is sokszor kellett a kárpitnak felülről az aljáig kettéhasadnia, hogy a történelmi időkben „szabad legyen az út” a szentélybe való bemenetelre; hogy teljességével magáénak tudhassa templomát. Ebben a ragaszkodásban fogant meg a Vártemplom szelleme. Mert a Vártemplom nemcsak egy műemlék épület, nemcsak a város „szimbóluma”. Sokkal több ennél: a történelem tanúja. A Vártemplomba belépni annyit jelent, mint időutazást tenni, és megérezni: miképpen ér bele Isten kegyelme nemzedékek életébe.
„Itt van Istenetek! Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket...” (Ézs 40,11). Otthonosság és oltalom, „Erős várunk nekünk az Isten, és fegyverünk ellenség ellen...”
Amikor a szolgálatra jelentkeztem, így fogalmaztam meg hivatásomat: minden szolgálatot szívesen vállalok. Mózesi áldozattal oldottam le minden alkalommal saruimat lábaimról, valahányszor megnyitottam a Vártemplom ajtaját. Ezt teszem most is... ötven év után.
Nagy Levente nyugalmazott lelkipásztor