Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Isten hozta honlapunkon!

Az Édesapa

Gyermeke számára az édesanya testi-lelki biztonságot és védettséget jelent, amit az édesapa őriz, véd, erősít. A szülők így közösen teremtik meg a védettséget és a biztonságérzését a családban.

Anyjától apja felé fordul a gyermek, így teszi meg első lépéseit, s az apának ezt a kifelé, az élet felé haladását kellene segítenie, támogatnia, irányítania. Előretekint, dönt és vezet, ha valóban férfi és valóban apa. Gyermeke előtt az isteni és az emberi törvényt az édesanyjával együtt egyaránt képviseli. Jól csak akkor képviselheti, ha ő maga is éli, így mutatva be, hogyan kell engedelmeskedni a törvényeknek.

Az Újszövetség az apa-képet adja elénk. Nekünk már tudomásul kell vennünk, hogy szerepcserék lehetségesek sőt vannak, és időközben le is értékelődött az apa szerepe (Mitscherli: „Apanélküli társadalom”). A bibliai sőt, a múlt századbeli férfi-nő-apa-anya szerep is hallatlan változáson megy át manapság, olyannyira, hogy ma már igen sokféle átmeneti szereppel találkozhatunk keresztyén családokban is. Például amikor az anya „fél-apa”, mert kereső is, és az apa „fél-anya”, mert mos és mosogat is. Sok helyen a nagymama vállán nyugszik az otthon gondja. A lényeg mégis az, hogy a gyermeknek legalább egy szeretet- és tekintélyforrása legyen. Igen, a szeretet mellett merjük leírni ezt a szót is: tekintély!

Éppen a mai gyermeklélektan nagy része figyelmeztet bennünket arra, hogy világos, egyértelmű és megbízható tekintély (autoritás) nélkül nem lehet egészséges lelkületű gyermeket felnevelni.

Mi az egészséges, növelően-nevelő autoritás? Nem a gyermekünk fölé tornyosuló hatalmasságunk és tévedhetetlenségünk érvényesítése. Hanem ha kérdez: felelünk. Mégpedig úgy felelünk, mint akinek világos és kialakult nézetei vannak a dolgokról, olyannyira, hogy partneri párbeszédre is készek vagyunk. „Csak a nézeteiben bizonytalan ember kerüli a vitát, a dialógust. Ehelyett kiabál, kijelent, csapkod. Viszont, ha nem közvetítünk gyermekeinknek nézeteket, értékeket, az éppen olyan veszélyes, mintha véleményünket könyörtelenül rájuk erőszakolnánk”. (D. Ringel)

Tehát: gyermekeink kérdéseire fáradhatatlanul, jót – és ha lehet – jól felelünk. (Életünkkel is.) Így tekintélyünk lesz előttük. Különösen úgy, ha egyszer-egyszer nem tudunk ugyan válaszolni, de ezt be is valljuk: - ennek előbb utána kell néznünk!

Az apa és a gyermek jó együttesét hadd példázza Eva Petrik: „Egyik vasárnap a kilátótoronyból akartam a tájat élvezni. Egy apa a kislányával szintén felfelé igyekezett a sok lépcsőn. Az apa hármasával vette a fokokat és hamarosan maga mögött hagyta az óvatosan lépkedő kicsit. Amikor felért, bátorítólag lekiáltott neki:

- Gyere gyorsan, nézd csak, milyen szép itt!

A kiáltásra a gyermek felnézett ugyan, de édesapját szédítő magasságban látva, elveszítette bátorságát. Sírva ült le az egyik lépcsőfokra. Nem maradt más hátra, az apának ismét le kellett mennie, és kézen fogni a gyermeket. Mindig egy fokkal apja mögött, de végre felérkezett ő is.

- No látod, most már ment.

- Igen, de most te is előttem mentél!

Mire az apa csodálkozva mondta:

- Hiszen az előbb is így volt.

- De olyan messze voltál, hogy nem tudtalak megfogni”.

A kisgyermek tudatában sokáig egybekapcsolódik a mennyei Atya fogalma a saját apjáéval. Éppen ezért döntő jelentőségű, hogy milyen apja van, mert annak tulajdonságai, magatartása, életformája a mennyei Atyáról kialakult képét is befolyásolja. Ha szüntelenül dörgünk, villámlunk, gyermekünk testileg, majd lelkileg is rejtőzködővé lesz. Később Isten elől is rejtőzködni fog, legalább is megkísérli. Gyermekünk számára így lesz az Úristen jóságos vagy haragos, hatalmas vagy semmitmondó, kiszámíthatatlan, vagy olyan valaki, akire mindig számítani lehet s aki valóban szeret. Akinek valóban elhiheti: „neveden hívtalak, enyém vagy”, (mert ezt tette becézve, biztatva az apja is, ezt érezte szüntelenül a közelében). Akinek – Istenének – elhiheti, hogy nem csak megbocsátja, hanem el is felejti amit vétett, mert az édesapja sem hánytorgatta fel azt, amit megbocsátott. Azt is tudni fogja, hogy jóvá lehet, sőt, jóvá is kell tennie a hibáját, mulasztását, vétkét, mert erre nevelte az apja, sőt ezt látta tőle is.„Őstapasztalata” ez, kisgyerekkorából.

Tehát nekünk, apáknak szabad –és kell is tükröznünk az ATYÁT. De ne felejtsük el, hogy az ATYA csak a nevét kölcsönözte nekünk, a hatalmát nem! Őt nem helyettesíthetjük. Istenpótlékká nem lehetünk, vagy ha vállalkoznánk is valamiféle bálvány-szerepre, előbb-utóbb lelepleződünk gyermekeink előtt, s a bálvány ledől. Pontosabban: mivel „idegen istenné” lettünk, maga az élő Isten dönt le bennünket.

Érvényes ez így is: akinek folytonosan hallgatnia kell előttünk, az nehezen szólal meg Isten előtt. Gyermeklélektani tény, hogy az úgynevezett vasárnapi (ÚR-napi) és nagyünnepi keresztyénség kialakulásának egyik rugója, hogy nagy részben már azok a keresztyének is, akik ma még gyakorolják vallásukat, szinte egyebet sem hallottak gyerekkorukban, mint – Ne zavard apát, tudod, milyen fáradt szegény (vagy munkát hozott haza). Csak vasárnap ér rá, az a ti napotok, akkor vele lehettek – és így tovább. Csoda-e, ha az így felnevelődött, a vallását még gyakorló keresztyén csak az Úr napján közelít az ÚR-hoz?

Ha az Úr napján sem, sőt sohasem teremtettünk meleg, meghitt kapcsolatot magunk és gyermekünk között, hogyan hiszi majd el hogy „közel az ÚR” (Fil 4,5). És őhozzá is így szól: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak!” (Zsolt 50,15)

                                                                                               Gyökössy Endre

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”.(Zsid 4,16)

Valamit elkezdünk megint: a mai napon új ajtók nyílnak, amelyeken beléphetünk, új alkalmakat ad a mindenható Isten mindannyiunknak. Csak egy éjszaka választ el a tegnaptól úgy, ahogy máskor is, Isten mégis jól érezhető vonallal választja el az esztendőt az esztendőtől. Van, amit hátrahagyunk, van, amit magunkkal cipelünk.

Emberi elhatározás, hogy a rosszat akarjuk hátrahagyni, a jót pedig megragadni és magunkkal vinni. Ezt az érzést sokszor megéltük már, talán azt is, hogy az új évben nem történnek egetverő nagy változások, mégis a szívünkbe befészkeli magát az új kezdet gondolata, esztendőről esztendőre. S ez azért történik így, mert szükségünk van a gondolatra: az új kezdet lehetőség! Megfogalmazódik bennünk az új lehetőség reménysége! Az elmúlt esztendőn semmit sem tudunk változtatni, az a vonat már elrobogott! Nem tudunk semmit kitörölni, pótolni, amit meg kellett volna tennünk a maga idejében. A mulasztás-„csomagunk” évről évre nehezebbé válik, és mindig belekerül valami új. Nem ezt szánja nekünk az Isten, s erre is figyelmeztet az új esztendő: azért kaptuk a bocsánat lehetőségét, hogy mindent letegyünk, és szabaduljunk meg tőle, s ezen a napon szabad, elfogadó lélekkel, nyugodt lelkiismerettel nézzünk a jövő felé. Mindannyian! Nem a kiváltságosak, nem csak azok, akik eddig is éltek a lehetőséggel, hanem mindannyian. Ne féljetek! Isten nem fogja azt mondani, hogy aki a tavaly nem kért bocsánatot, az az idén sem kérhet. Vagy hogy semmi sem jár nekünk, mert számtalan lehetőséget elszalasztottunk. Vagy hogy bűneink, vétkeink miatt elzárul a lehetőség forrása. Ezek emberi gondolatok, emberi gyötrődés, emberi gyarlóság! Isten ismeri korlátainkat, félelmeink alkotta akadályainkat, tudja, milyen nehéz nekünk az új lehetőséget meglátni, amikor a világban semmi sem változott az új év hatására a szívünkben levő reménységen kívül. Sőt, a legtöbb dolognak nem tesz jót az idő, minden esztendővel kopottabb lesz, el is évül. Ne emberi lehetőségekben gondolkodjatok!

Isteni lehetőséget lássatok ebben a világban, amely nem is új, inkább örök és igaz, folyamatosan megújuló azoknak, akik elbizonytalanodnak, és újszerű azoknak, akik most találják meg őt! De örök és igaz! Ez a lehetőség fogalmazódik meg ebben az igéből szóló biztatásban: Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk. és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk. Járuljunk oda, és boruljunk le az Isten kegyelmének trónusához. Bármilyen más behódolás vagy leborulás elvesz tőlünk valamit, emberi méltóságunkat kéri el, józan ítélőképességünket hallgattatja el, s elvárja, hogy adjunk valamit. Ide nem is kell hozni semmit, innen csak magával visz az ember. Olyan hely ez, ahol találni lehet: irgalmat nyerni, kegyelmet lelni, s amikor segítségre van szükségünk, a segítség is ott vár. Olyan hely ez, ahol valóban leborulhatunk hálával a szívünkben, s ahova naponként odamehetünk. Ebben az új évben is vár bennünket Isten, hogy ezen a helyen valóban megújuljunk. Ha soha sem borultál le még, akkor tedd meg a mai nappal kezdődően! Ne töltsd az új esztendőt erőtelenségben, bizonytalanságban, árvaságban, mint akinek nincs, hova mennie! Itt a lehetőség! Isten mindent biztosít, ami egy új kezdethez szükséges. Nekünk talán csak egyetlenegy új dolgot kell megtanulni: a leborulást.

Ha megújult, békés, boldog új esztendőt szeretnénk, most már tudjuk, hogy a lehetőség hol van. Ott, ahol a kegyelem, az irgalom, a segítség és a megújulás: Istennél.

Dénes Előd

Az édesanya

Becsüljük meg édes anyanyelvünknek ezt a szinte minden más nyelvből hiányzó, páratlanul szép szavát: édes-anya. nemcsak szép szó ez, hanem a gyermek számára éltető erő.

A kisgyermek és édesanya között egészen szoros kapcsolat van. Hiszen testében hordozza, majd testén táplálja. Már viselőssége alatt, de a szoptatás idején is erősen hat kicsinyére az édesanya testi egészsége és lelkiállapota.

Az igen szoros kapcsolat később sem szűnik meg teljesen. Anyját és gyermekét éveken át valami láthatatlan „lelki köldökzsinór” köti össze. Ahogy a táplálékot előbb tejjé alakította át az anyai szervezet, azután adta gyermekének, ugyanúgy anyja „belső környezete”, lelke (pszichéje) tartalmából is még évekig részesül a kicsi, ezért sem mindegy milyen lelkiállapotban van a csecsemő, vagy kisgyermek édesanyja. Még az sem közömbös: kire, mire gondol, miről képzeleg. Gyakran váratlanul felsír kis ágyában, mert az édesanyja fél, vagy indulat feszíti.

Christa Meves, neves német pszichopedagógus merészen állítja: kimutatható, hogy azok a gyerekek, akiket közvetlenül megszületésük után nem választottak el anyjuktól, már tizenkét hónapos korukban szellemileg messzemenően fejlettebbek, mint az elválasztottak. Kimutatható, hogy a sokáig szoptatott gyermekek felnőtt korukban nyájasabbak, munkabíróbbak.

Ha ideges, vagy lelki beteg gyermeket visznek a képzett gyermekpszichológushoz, az előbb az édesanyával foglalkozik, majd az apával beszélget s azután kezdi a gyermek kezelését. (Kialakult a helyes család-terápia: az egész család „páciens”.)

Elsősorban az anya teremthet beteges, megbetegítő légkört maga körül, vagy napsugaras, boldog világot, mindig belső töltete szerint.

A gyermek életének első három éve arra való, hogy az anya együtt lehessen gyermekével. Hogy maga gondozza, nevelje. Ennek fontosságát nem tudjuk eléggé hangsúlyozni. Ezt az édesanya-gyermek együttest teljesen nem pótolhatja senki és semmi. Fontos ezt tudnunk, mert „az első három év egész életükre kihat”. (J. Bowlby)

A valóban helyes nevelés módját egyetlen édesanya sem tudja egyedül elsajátítani, vagy éppen rossz úton jár; ezért jó könyvekből kell minél alaposabban megtanulnia. Mint ahogyan megtanulja a gondozást is.

De a három év letelik. Sőt előfordul, hogy azon belül is dolgozni kényszerül az anya. A napsugaras, boldog világot, az éltető védettséget és biztonságérzést az édesanya akkor is megteremtheti, ha munkát vállal, mert alig megmagyarázható, szinte misztikus módon a munkahelyéről is családjára, gyermekeire sugározza szeretetét, hiszen értük dolgozik. Amikor pedig hazatér, egészen együtt van velük, még a második műszak hajszájában is.

Az édesanyák nagy része együtt van gyermekével – akár közel, akár távol tőle - , de nem szeretgeti agyon, hanem embernek tekinti már kicsi korában is. Szeretete azt jelenti: rendelkezésedre állok. Bár ezt nem hangoztatja, gyermeke mégis érzi a semmivel sem pótolható anyai szeretet éltető melegét és annak állandóságát, s tudja, hogy anyja segítségére mindig számíthat.

Ugyanakkor az agyondédelgető-majomszeretet legalább annyit ártott már, mint a szűken mért anyai szeretet. A gyógyszerek is lehetnek nagy adagban – mérgek. A sas, amikor elérkezik az ideje, kidobja a fészekből fiókáit, mert csak így tudja megtanítani repülni.

Th. Bovet, svájci lélekbúvár azonban már évekkel ezelőtt kifejtette afeletti aggodalmát, hogy egyre kevesebben lesznek a valódi édesanyák. Másféle asszonytípust népszerűsít a film, a sajtó, a képeslapok tömege. A reklámozott asszonytípusban nem tud kifejlődni az anyai szeretet, a fészekmelegítő érzés – enélkül pedig megbetegszik a világ. Ha a földön azok a nők sokasodnak el – írja Bovet - , akik nem tudnak és nem is akarnak igazi édesanyák lenni, az veszélyesebb lesz a modern világra, mint a radioaktív szennyeződés.

Még mindig akadnak úgynevezett luxusasszonyok. Ezt a típust elsősorban a saját alakja, bőre, haja érdekli, s a divat, a ruhák. Gyermeke levegőztetése címén is kirakatokat néz, vagy új ruháját mutogatja. Ezért sétál a rossz levegőjű, forgalmas utcákon s nem a parkokban, erdők szélén, vagy nem a játszótéren , ahol padon ülve figyelhetné örömmel, hogyan barátkozik fiacskája vagy leánykája.

Olyan anyákról is tudunk, akik otthon vannak ugyan kisgyermekük ürügyén három éven át, amíg gyermekgondozási segélyt kapnak, de nem vele, csak mellette. ezt az időt „jól kihasználva”, lázas igyekezettel tanulnak, vizsgákra készülnek. Az ilyen kismama célja valami tudományos fokozat elérése például, vagy új képesítés megszerzése. Ha közben nem az anyai szeretet fűti, csak a karriervágy vagy a több pénz keresésének lehetősége hajtja, gyermek sínyli meg, még akkor is, ha azt hangoztatja – sőt el is hiszi – hogy ezt érte teszi. Az anyának a gyermekével való fizikai együttléte még nem jelent automatikusan lelki-szellemi-érzelmi együttlétet is. Pedig ez utóbbira van leginkább szüksége a kisgyereknek.

Szinte hiába marad gyermeke mellett az az anya, aki csak testileg van jelen, de éppen vele nem törődik eleget. A kis-ember életéből – ha ilyen szeretetszegény  légkörben nő fel – kimarad az én – te viszony egészséges megélése, holott ennek legősibb formája az anya és gyermeke közötti kapcsolat. Ha ez nem alakul ki, nem bontakozik ki teljesen, lehetséges, sőt valószínű, hogy nehezen tud majd embertársaihoz kapcsolódni. Éppen ennek az ősi én – te viszonynak a hiánya miatt.

Ez hitéletére is hatással lehet. Akinek a szeretetről nincsen tapasztalata – mert „szűkkeblű” és „mostoha” volt hozzá az anyja – az aligha foghatja fel az örömhírt: az Isten szeretet. Érzéketlenné válhat a hit és az evangélium minden kérdésével szemben.

S az anya-szentegyház mint fogalom is idegen, sőt riasztó lesz számára.

Heidi és Jörg Zink szerint az édesanyának kisgyermekéhez való viszonyulása három irányban is befolyásolhatja, hogy gyermekének milyen istenképe és később milyen istenfogalma lesz:

  1. Ha a kisgyermek az anyja számára inkább csak élő játékbaba, akinek örül ugyan, de hol leteszi, hol felkapja (váltakozó kedve szerint), hol agyonbecézi, hol magára hagyja, akkor a felnövekvő gyermek számára Isten aligha lesz megbízható támasz, akire mindig számíthat. Sőt ismétlődő kételyek gyötörhetik: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy nincs.
  2. A neveléstudomány legújabb eredményeihez ragaszkodó, vagy egy divatos pedagógiai szakkönyv tanácsait vaskövetkezetességgel betartó édesanya gyermeke nyilván megérzi, hogy szigorú törvények veszik körül, amelyeknek csak engedelmeskedni lehet, tehát csak jó magaviselettel, a törvények betartásával érhet el valamit.  Következésképpen „istene” is a törvényt megkövetelő Isten lesz, akinek szeretetét éppen úgy ki kell érdemelnie, mint édesanyjáét.
  3. Aki a tekintély-nélküli nevelés híve és lényegében magára hagyja gyermekét – nem egyszer kényelemszeretetből, de azt úgy okolja meg, hadd bontakozzék ki a kicsi minden jó (?) tulajdonsága – az így felserdülő gyermek később Istentől egyre azt várja majd: mondjon már valamiképpen, valahol, valamit neki. Hipi-táborban, mámorban, rongyok vagy örömök között, templomban vagy diáklebujban – mindegy hol, de valami eligazítót és véglegeset, igazat és érvényeset, amihez hozzáigazíthatná hánykolódó, céltalan életét. (Részben ezekből lettek a nemegyszer kétes hírnevet szerzett „Jézus-népe” csoportok, amelyek számára Jézus csupán „Szupersztár” – szülői szeretet- és tekintélypótlék.)

Ha ez így van – márpedig sok jel igazolja a két neves valláspszichológust – akkor, ha imádkozni tanítja gyermekét az édesanya, neki is meg kell tanulnia egy új imádságot: Uram, add, hogy mindig embernek tekintsem gyermekemet, és ne játékbabának. Segíts, hogy irgalmasan lehessek hozzá következetes és úgy vezethessem, hogy később már ne legyen szüksége a vezetésre, csak szeretetemre.

Gyökössy Endre

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat, beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.” (Luk 2,29–31)

 

Ismerek egy embert, nevezzük Gábornak, aki látja az Istent. Mindig rámutat, ahányszor beszélgetünk, ahányszor dolgozni látom. Bizonyságtétel szótlanul vagy szóval minden, amit cselekszik. Tőle tanultam meg, hogy aki szeret, az ismeri meg az Istent, mert az Isten szeretet. Gábor orvos. Már nyugdíjas, de gyógyító maradt minden ízében, s ahogy a beteg ágyánál megjelenik, valahogyan megszólal az evangélium is: ha hiszed, meglehet, és meggyógyul, megnyugszik a beteg. Egy darabig az egyetemen tanított, nemzedékek formálódtak a keze alatt, s amikor a hatalmas tudásának a titkáról faggatták, azt mondta: csak az látja valóságosan a világot, az embereket, a betegség forrását és a gyógyulást, aki látja az Istent.

S ha igaza van – márpedig igaza van –, akkor sok-sok vak ember járkál körülöttünk, néha olyanokra bízzuk magunkat, akik csak emberi eszközökkel rendelkeznek, és nincs az eszköztárukban az ima, a remény, a csoda. Milyen nagy dolog, ha olyan emberek vannak körülöttünk, akik tovább látnak, akik rá tudnak mutatni Istenre! S milyen nagy dolog, ha ez velünk megtörténik, s egyszer csak elmondhatjuk: Uram, látok! Nemcsak a földet, a környezetemet, a kézzel foghatót, de látlak téged is, látom az Úr Jézus Krisztust. Mindig is így volt: voltak emberek, akik láttak, de voltak olyanok is, akik vakok voltak mindenre, ami szent ebben a világban. Nem véletlen, hogy a betlehemi istálló fele vezető csillagot is csak néhányan látták, az angyali szó sem volt hallható mindenki számára: csak maroknyi ember volt tanúja annak a csodának, amelyre több százezer ember várt. Hiába indult el Heródes serege, ők nem látták meg Krisztust, sokan mások sem. Nem látták azok, akik a templomban tartózkodtak, amikor nyolcnapos korában Mária és József a templomba merészkedett, hogy bemutassák őt. Képzeljünk el két szegényesen öltözött, egyszerű embert, ahogy a gyermekkel a templomba mentek, akiről már tudták, hogy a Világ Megváltója. S ott, a templomban senki sem borult le előtte, mert senki sem látta őt. Azt látták, ami a felszín: apát, anyát, gyermeket. Ezek az emberek úgy mentek haza a templomból, hogy nem vették észre, hogy köztük van az Isten Fia, a Világ Megváltója. Két ember látta meg Őt: Simeon és Anna.

Simeon jeruzsálemi lakos volt, idős ember, aki egész életében, teljes lényével várta az Urat. Aznap is ott volt a templomban, s amikor Jézust meglátta, tudta, hogy mindent megkapott, amire várt. Jézus látása a teljességet jelentette számára, ennél többet nem kaphatott, s azt mondja az Úrnak, hogy el is bocsáthatja békességgel, mert látta szemeivel az Üdvösségét. Most már tudta, hogy Isten nem mondott le sem róla, sem a népéről: a Messiás megérkezett.

A másik Anna, a prófétaasszony, aki már 84 éves volt, nagyon régen özvegy. Ott szolgált egész életében a templomban, az volt az élete. S megláthatta Jeruzsálem megmentőjét. Miért láthatták ők meg Krisztust? Mert akartak látni! Mert ők egy valóságos, igaz világot akartak, amelyben helye van mindannak, amit Isten a Messiás által megígért! Nem nyugodtak bele egy olyan világba, amelyben az emberek úgy éltek, vakon, mintha nem is volna Isten, amelyet Heródesek és főpapok vezetnek. Ők vártak, kérték rendületlenül Istent, hogy váltsa meg ezt a világot, amely a vesztébe rohan. 

S milyen kegyelmes az Isten, mennyire szerette Simeont és Annát, megadta nekik, hogy megláthassák: kérésük meghallgattatott. Aki kér, vár, hisz, az nem csalatkozik! A kérő, váró, hívő, Simeon- és Anna-félék lámpások ezen a világon. Mindig látják az Istent: jóban és rosszban, egészségben és betegségben, hétköznapon és ünnepen. Ők Isten fényhordozói, az áldottak, akik maguk is áldássá válnak. Ezért jut minden karácsonykor Gábor eszembe, mert ő már látta, aztán én is láttam s tudom, hogy sokan mások is látták. S remélem, hogy akik a tavaly vakok voltak, az idén látni fognak, vagy ha az idén nem, jövőben vagy azután, de mindenképpen időben ahhoz, hogy elmondhassák az Úrnak: elbocsáthatja őket békével, mert látták az Üdvözítőt.

Dénes Katinka

 

Gyülekezetünkben 2018 a családok éve, mivel fontosnak tartjuk azt, hogy különös hangsúlyt fektessünk a családokra. Ebből kifolyólag törekszünk arra, hogy a vasárnapi istentiszteleteken az igehirdetések azon bibliai igazságokra épüljenek fel, melyek minden időben biztos alapot jelenthetnek a családok számára. Napjainkban számos szakkönyv, híres előadás van ebben a témában, a tapasztalat mégis az, hogy többségük mintha kikerülné azokat a bibliai igazságokat, melyeket már rég kijelentett Isten az egészséges család alapjairól. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy amikor családról beszélünk, akkor a házasságról is kell szólnunk, hiszen a kettőt nem lehet szétválasztani. Eddig három vasárnapon keresztül, alkalomról alkalomra, a Biblia tanításából kiindulva a következő igazságokat fogalmaztuk meg, melyért mindig imádkoznunk kell.

1. Senki nem mondhatja, hogy őt nem érdekli a házasság, a család témája, mivel ő már elvált vagy özvegy vagy egyedülálló. Igenis kell hogy érdekelje, mert biztos, hogy kapcsolatban áll más családokkal, házasokkal. Ha a tettek szintjén úgy érzi, hogy nem tud segíteni, imáiban akkor is Isten elé hozhatja. Ilyenkor már az is előfordult, hogy pont Isten vezette rá az illetőt arra, hogy mit kell cselekednie a vele kapcsolatban álló családok, házasságok megsegítésében.

2. Nincs olyan házasság, család, ahol ki lehetne mondani, hogy itt minden OK. Itt már egyik félnek sem kell egy picit sem változtatni valamin. Áldott lehetőség az, amikor a házastársak, a családtagok felismerik azt, hogy vannak dolgok, amiken változtatnom kell az Isten szerinti élet érdekében, és ebben ez elhatározásban a család többi tagjának támogatónak, nem pedig hátrálónak kell lennie.

3. A jó irányba tett számos változás kudarcot vall, ha Jézus nélkül szeretnék ezt megvalósítani. Éppen ezért kell behívni Őt a családba, a házasságba. Figyeljük meg, hogy a legtöbb baj abból származik, amikor Jézus nélkül követünk el valamit. Egyszerű a kérdés: ha Jézus nélkül követtünk el valami rosszat, akkor hogyan szeretnénk azt Jézus nélkül helyrehozni? Tényleg nélküle akarjuk azt megoldani, amit összekuszáltunk?

4. Ha olyan sok a felbomlott házasság, akkor az alapokkal van valami baj. A nagyszerű hír mindig az, hogy Istennek gondja van az én házasságomra, családomra. Ő cselekszik azért, hogy az jó legyen. Kimondja, hogy nem jó az embernek egyedül. Isten magára vállalja azt, ami nem jó, azért hogy helyrehozza. De ha nem hiszek Istenben, akkor hogyan hihetem el, hogy ő helyre akarja hozni azt, ami nem jó a házasságban, a családban?

5. Isten a férfit teremtette először, de ez nem azt jelenti, hogy a férfi uralkodhat az asszonyon, hanem azt, hogy gondoskodnia kell róla. A mindenkori Évának pedig úgy kell élnie, hogy Ádám örömmel gondoskodjék róla, és könnyű legyen róla gondoskodni. És ha ez a kölcsönösség megvan, akkor van mindenki a helyén. Ebből kifolyólag haszontalanság arról beszélni, hogy ki az értékesebb, a férfi vagy a nő. Itt nem az értékek különbségéről van szó, hanem a feladatok különbségéről. Más feladata van Ádámnak, mint Évának.

6. Ádám készen kapja Évát. Nem kellett megkínlódnia, verejtékeznie érte. Isten teremti meg számára. A mai házasságokban is tudnia kell minden férjnek, hogy a feleségüket nem a légből kapták, hanem olyan családból, ahol a legtöbb esetben a szülők gondoskodása, féltő szeretete, imádkozása teremti meg Ádám számára Évát. Ezért a mindenkori Ádámok bizony hatalmas felelősséggel tartoznak az Évákért. Jó lenne, ha naponta válaszolnának arra a kérdésre, hogy mivé vált mellettem a feleségem?

 

Ima a családokért

Dicsőséges Szentháromság,

minden szeretet és közösség forrása,

köszönjük neked a családunkat.

Bocsásd meg bűneinket,

amelyeket szeretteink ellen elkövettünk.

Támogasd testvéreinket,

akik házasságukban és családi életükben

 hajótörést szenvedtek.

Töltsd el szívünket családtagjaink iránt

áldozatos, tiszta szeretettel.

Segíts, hogy a kölcsönös önátadásban

napról-napra újjászülessünk.

Segítsd fiataljainkat,

hogy bátran vállalják a családi élet kihívásait.

Áldd meg mindazokat,

akik a magyar családokért sokat fáradoznak.

Gondviselő Istenünk, Krisztus Jézusért hallgass meg minket! Ámen.