Cikkek
A sepsiszentgyörgyi Vártemplom tatarozása kapcsán hallhattunk már hideget és meleget. Szeretném kihasználni a gyülekezetünk és a helyi média által adta lehetőségeket, hogy mindenről időben beszámoljunk. Úgy vélem, így elkerülhető minden félrebeszélés és hiábavaló prófétálás. Isten bojtárjaként feladatomnak tartom, hogy részletesen és tisztán tájékoztassunk mindenkit a templom felújítása kapcsán. Ennek a legegyszerűbb formája az, hogy leírjuk. Így már elérhető lesz gyermekeink számára is, hogy ne tudjanak felelősségre vonni az elmulasztott tetteinkért.
2015-ben kezdtük el a Vártemplom felújítását. Akkor csupán egyetlen lehetőség kínálkozott: egy európai uniós pályázat kidolgozása, mely kiterjedt nemcsak a templom felújítására, hanem az egész műemlék épületegyüttesre is: várfal, bástya, német iskola, torony, ravatal. A nulláról kellett kezdenünk, hiszen a jelenlegi épületekről nem volt sem tervrajz, sem telekkönyvi felmérés. Mindezek rendbetétele után következtek a különféle szakvélemények, előtanulmányok, amelyek nélkül sem pályázni, sem építkezési engedélyt kiváltani nem tudtunk volna.
Istennek legyen hála, hogy a bürokrácia útvesztői ellenére időben sikerült mindezeket megvalósítani. Az előtanulmányok és szakvélemények költségei meghaladták a 200 ezer lejt. Mivel más anyagi forrás nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy ezt a költséget kifizessük, ezért az egyházközség megmaradt tartalékát kellett felhasználnunk, mely a lelkes egyháztagok adományaiból és egyházfenntartói járulékából gyűlt össze az évek alatt, ehhez még hozzáadódott a helyi vállalkozók támogatása is. Az egyházközség kasszája megürült, de az uniós pályázathoz szükséges dokumentációt leadtuk, a kedvező pontszámot megkaptuk, és vártuk a következő lépést, hogy megköthessük a támogatási szerződést.
Innen, emberi szemmel nézve, már lehetetlennek tűnt az, hogy ne sikerüljön. Ha a pályázat sikeres elbírálásban részesült volna, el tudtuk volna számolni az előtanulmányokra, tervrajzra kiadott összegeket is. Igen ám, csak egyik percről a másikra, derült égből villámcsapásként ért bennünket az az átirat, melyben arról értesítettek – egy hirtelen és gyorsan összetákolt bukaresti bizottság döntésére hivatkozva –, hogy mégsem kerülünk be a finanszírozási fázisba.
Ennek a híre hamar elterjedt városunkban is. A különböző összeesküvés-elméletek mellett, a magyar ember mentalitásának megfelelően hamar előjött a legfontosabb kérdés: ki a hibás? Ki az, aki tévedett? Lelkész? Presbitérium? Tervezők? Pályázatírók?
Ettől kezdve már csak egy lépést tehettünk az igazság védelmében: bepereltük a brassói táblabíróságon a gyulafehérvári központtal rendelkező Regionális Fejlesztési Ügyosztályt (ADR), valamint az Európai Alapokért felelős Regionális Fejlesztési és Közigazgatási Minisztériumot. Veszett ügy – mondták sokan. De nem! Alapfokon megnyertük. Immár egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy valójában ki az, aki tévedett?
Alapfokon megnyerve a pert következett a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszéknél a per utolsó fázisa. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha jóindulattal lettek volna felénk. A gondok ott kezdődtek, hogy az első tárgyalás időpontját 2021. március 12-re tették, amit nem várhatunk meg. Kértük az időpont előrehozatalát számos komoly okra hivatkozva. Itt kellett volna jóindulattal lenniük, de sajnos, nem adtak helyt kérésünknek. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztük, hogy ennél többet már nem tehetünk az igazságunk érdekében.
Mindeközben Isten mégis ránk tekintett, hisz Magyarország jelenlegi kormányának és az Erdélyi Egyházkerület vezetőségének köszönhetően, valamint a helyi, illetve megyei tanács segítségével mégis valóra válhat drága álmunk: elkezdődhettek a felújítási munkálatok.
Tavaly júliusban megkaptuk a templom tetőszerkezetének felújítására szóló építkezési engedélyt, ennek nyomán sikeresen elvégeztük októberre az engedélyezett munkálatokat. Október végén pedig megkaptuk a teljes épületegyüttes felújítására szóló építkezési engedélyt. Ennek a munkálatnak neki is láttunk, hisz a kivitelezési terv elkészült. Jelenleg a templom belsejében, illetve a német iskola épületében folynak már a munkálatok.
Szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik azon dolgoztak, hogy megkönnyítsék a felújítás előrehaladását. Ugyanakkor szeretnénk megköszönni mindenféle támogatást, mellyel segítik a felújítási munkálatokat. Tudomásunk van arról, hogy sok embernek szívügye a Vártemplom, még akkor is, ha messze kerültek a szülővárosuktól, de tudják, hogy Sepsiszentgyörgy mégis a reformátusok fontos bástyája, és bízunk abban, hogy ez továbbra is így lesz. Akik adományaikkal segíteni szeretnének, megtehetik akár a lelkészi hivatalban, akár a következő bankszámlán: RO06RNCB0124038022100002.
Adományaikat előre is köszönjük, és viszonzásul Isten kegyelmének gazdag jutalmát kérjük minden jó szándékú és segíteni akaró embertestvérünknek. Soli Deo Gloria!
"Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,20)
Rég dédelgetett tervünk válhatott valóra ez év szeptemberétől, amikor egy új gyülekezeti eseményt indíthattunk útnak Isten segedelmével. Minden hónap utolsó péntekén 19 órától felnőtt IKE-bibliaórát tartunk.
Az eltelt évek tapasztalata az, hogy konfirmáció alatt sokan bekapcsolódnak gyülekezetünk ifjúsági közösségébe, az IkeVárba, ahol jól érzik magukat, és a közösségben eltöltött alkalmakon gazdagodhatnak hitben és lélekben. Általában a középiskolai évek alatt járnak ebbe a közösségbe egészen az érettségiig. A most elindított alkalom az IkeVárnak lenne a folytatása.
Az történik, hogy amikor fiataljaink befejezik a középiskolát, egy új szakasz kezdődik az életükben: egyetemre mennek valamelyik nagyvárosba, vannak, akik már munkába állnak, vannak, akik kiköltöznek idegen országba, és az is előfordul, hogy házasságot kötnek. Sok olyan fiatalt ismerek, akik aktív tagjai voltak az IkeVárnak, aztán befejezték az egyetemet és visszakerültek Sepsiszentgyörgyre, vagy egyetem helyett inkább munkába álltak valamelyik vállalatnál, és itt élnek a városban. Velük elbeszélgetve fogalmazódott meg ennek az új alkalomnak a lehetősége. Úgy érezzük, hogy ebben az új élethelyzetben a nagy gyülekezeti közösségen belül kell léteznie egy olyan alkalomnak, melyre örömmel eljön minden 18 éves és azon felüli fiatal. Szeretnénk, ha ez egy nyitott közösség lenne, ahol felekezettől függetlenül Isten közelségét közösen tapasztaljuk meg.
Az alkalmak tematikailag is sokat változnak: itt már nem a 14–18 évesek által érdekelt témákról beszélgetünk, hanem inkább a házasság, család, valamint komoly önismereti dolgokról a Biblia tanítását szem előtt tartva.
Érdekesen kezdődött az első alkalom. Többszöri hirdetés után abban reménykedtem, hogy sokan eljönnek. Meglepődtem, amikor csak egy személy jött el, de ehhez rögtön hozzá kell tennem azt is, hogy felejthetetlen és igazán építő jellege volt számomra ennek az alkalomnak is. Isten szolgái gyakran esnek abba a helyzetbe, hogy csak azokat az alkalmakat tartják sikeresnek, melyre minél többen jönnek el. Jézus nemcsak a tömegeknek beszélt, hanem helye volt a négyszemközti beszélgetéseknek. Gondoljunk a samáriai asszony történetére vagy a Nikodémussal folytatott beszélgetésre. Így imádkozhattunk az első alkalmon ketten ezért az új kezdeményezésért, és Isten kezébe helyeztük, tudván azt, hogyha Ő akarja, akkor áldás lesz ezen. Októberben már hárman jöttek el, novemberben pedig hatan… Áldott legyen ezért az Úr!
Nos, kedves barátom, ha már itthon élsz a városban, ha egyetemről vagy külföldről költöztél haza, vagy éppenséggel egy heti kemény munkán vagy túl, és érzed, hogy szüksége van a lelkednek elcsendesedésre, akkor várunk szeretettel a felnőtt IKE-közösségébe.
Családos Istentisztelet
Istennek hála, hogy minden hónap első vasárnapján 12 órától családos istentiszteletet tarthatunk.
Egyetértünk idős templomba járó testvéreinkkel, hogy minden istentisztelet családos kellene legyen, csak ebben a folyton változó világunkban fel kell ismerjük a következő jelenségeket:
el kell fogadjuk, hogy az istentiszteleten vannak olyanok, akiket zavar a zaj, még akkor is, ha éppen a kis izeg mozgó gyermekektől van. Azért jöttek a templomba, hogy legalább abban az egy órában csendben Istenre figyeljenek. Ezért van az, hogy sokszor pisszegtetnek a hangicsáló gyermeknek, hogy üljön csendbe.
Aztán gyermekes szülők, nagyszülők számára egészen természetes, hogy az egész napot betölti a gyermekek, unokák hangja. Én ezt gyermeki csiripelésnek nevezem. Nekünk természetes és semmi zavaró nincs abban, hogy miközben szól a csiripelés, több helyre kell odafigyeljünk.
Végül emlékezzünk vissza saját óvodáskori életünkre. Milyen emlékek kötnek bennünket egy egy istentisztelethez? Egyik emlék talán éppen az, hogy nagy nehezen, kisebb-nagyobb pisszegésekkel sikerült végigülnünk az istentiszteletet, mert tartottunk a szüleink szigorától, vagy éppenséggel nagymamánk által megígért édességtől.
Ezeket figyelembe véve döntöttük el, hogy legyen egy olyan istentisztelet, ahol felnőttekhez és gyermekekhez egyaránt szóljon Isten üzenete. Ahol végig benn lehetnek a gyermekek istentiszteleten és nem kell kivinni őket ha éppenséggel sírnak vagy éhesek. Alkalmat kerítünk arra, hogy a gyerekek és a felnőttek figyelmét egyaránt lekötve tudjanak örömmel bekapcsolódni az istentiszteletbe.
Túl vagyunk már egy pár alkalmon és teljes meggyőződéssel elmondhatjuk, hogy igazából felemelő egy alkalom. Tessék kipróbálni!
Zengjetek Istennek, zengjetek!
Zajok gyötrik a fülünket, fejünket. Zajok az utcán, a munka vagy a pihenés közben. Zajok, amelyek harsogóan betöltik a teret, és fárasztják az agyat.
Mi az, ami kikapcsol ebből az áradatból és felfrissít? Talán a csend, a semmi, a hangok hiánya?
A zsoltáros most nem csendet parancsol. A hangok hiánya helyett most a helyes, a szépen szóló és igazán zengő hangokra hív. Nem némaságra, hanem olyan dicséretre, amely harsogó, amelyben benne van a ritmus, benne vannak a hangszerek, s benne van az egész gyülekezet, de legfőképpen Istennek és Istenről szól.
A Mindenható sokféleképpen jelenik meg a Szentírásban és tapasztalható meg a közösségeinkben. Megjelenésének legmegragadóbb formája az, amikor hatalma megrendítő és messze zengő énekekben, zenékben szólít meg bennünket. Ez sohasem unalmas és sohasem fárasztó, s öröm van benne. Amikor minden hónap utolsó vasárnapján zenés istentiszteletre gyűlünk össze Istennek zengeni, ezt az örömet tapasztaljuk meg korosztálytól, foglalkozástól függetlenül.
Az alkalom mindig egy új ének tanulásával kezdődik, a Messzehangzó együttes kíséretével. Néhány ének után rövid igemagyarázatra, aztán imára kerül sor, végül közös énekléssel és áldással zárul az alkalom. Mindent átsző az együtt éneklés öröme, mintha mindenki, aki a teremben van, hozzátenne egy keveset, néhány hangot, s így áll össze a közös dallam.
Nagy ajándéknak tekintjük, hogy ez az istentisztelet működik, és szeretettel várunk mindenkit, aki eljönne és a hírt tovább adja, hogy az Úr meghív minket egy közös éneklésre minden hónap utolsó vasárnapján a Vártemplom új gyülekezeti termébe, hogy zengjünk Neki éneket.
Amit mindenki megért
Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.
Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.
- Herr... Sie sind Pfarrer, nicht wahr? Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész... az volt... vagy ezer éve... az Alföldön... Abban a nagy faluban... addig a lidérces éjszakáig... De csak ennyit mondott:
- Jawohl.
- Akkor jöjjön – folytatta fogolytársa -, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen legyen végre pap is. A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák megértette:
- Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.
Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent. A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák, s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában. Kezét összekulcsolta:
- Kegyelem néktek és békesség az Istentől, Aki teremtette eget és a földet. Ámen.
- Mit is mondjon... mit is mondjon? Itt, itt... több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.
- Atyánk! Te tudod, mit érzünk mindnyájan... nem tudjuk szavakba foglalni... és nem tudjuk talán soha... Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk... Hazatért ez a lélek... bocsásd meg bűneit... és azokét... azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele... velünk...
Fölnézett. Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcson, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!
- ...Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad... Úr Jézus Krisztus... könyörülj és irgalmazz neki, nekünk... Úr Jézus Krisztus...
Az arcok megrezzentek.
- Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.
Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.
- Úr Jézus Krisztus...
Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció. A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig. A pap vacogva, dideregve már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:
- Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus...
Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.
- Jézus Krisztus... Jézus Krisztus...
Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.
- Oh, ma mère! – sírt fel egy francia.
Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek! Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.
- Jézus... Jézus Krisztus – kongott a pap hangja. Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.
Ha látták ezt az angyalok – és látták -, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atyaisten dicsőségére.”
Ott is. Itt is. Akkor is. Most is. Mindörökké.
(Gyökössy Endre, Mai példázatok)