Családos Istentisztelet
Istennek hála, hogy minden hónap első vasárnapján 12 órától családos istentiszteletet tarthatunk.
Egyetértünk idős templomba járó testvéreinkkel, hogy minden istentisztelet családos kellene legyen, csak ebben a folyton változó világunkban fel kell ismerjük a következő jelenségeket:
el kell fogadjuk, hogy az istentiszteleten vannak olyanok, akiket zavar a zaj, még akkor is, ha éppen a kis izeg mozgó gyermekektől van. Azért jöttek a templomba, hogy legalább abban az egy órában csendben Istenre figyeljenek. Ezért van az, hogy sokszor pisszegtetnek a hangicsáló gyermeknek, hogy üljön csendbe.
Aztán gyermekes szülők, nagyszülők számára egészen természetes, hogy az egész napot betölti a gyermekek, unokák hangja. Én ezt gyermeki csiripelésnek nevezem. Nekünk természetes és semmi zavaró nincs abban, hogy miközben szól a csiripelés, több helyre kell odafigyeljünk.
Végül emlékezzünk vissza saját óvodáskori életünkre. Milyen emlékek kötnek bennünket egy egy istentisztelethez? Egyik emlék talán éppen az, hogy nagy nehezen, kisebb-nagyobb pisszegésekkel sikerült végigülnünk az istentiszteletet, mert tartottunk a szüleink szigorától, vagy éppenséggel nagymamánk által megígért édességtől.
Ezeket figyelembe véve döntöttük el, hogy legyen egy olyan istentisztelet, ahol felnőttekhez és gyermekekhez egyaránt szóljon Isten üzenete. Ahol végig benn lehetnek a gyermekek istentiszteleten és nem kell kivinni őket ha éppenséggel sírnak vagy éhesek. Alkalmat kerítünk arra, hogy a gyerekek és a felnőttek figyelmét egyaránt lekötve tudjanak örömmel bekapcsolódni az istentiszteletbe.
Túl vagyunk már egy pár alkalmon és teljes meggyőződéssel elmondhatjuk, hogy igazából felemelő egy alkalom. Tessék kipróbálni!