Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Gábry Sándor

egykori sepsiszentgyörgyi segédlelkész visszaemlékezései

a múlt század ’70-es éveinek elejére

(Egy konfirmációi csoportkép, melyen Szász Tibor esperes, Györgyjakab Lázár gondnok és Gábry Sándor látható) 

 „Ha a munkánk vagy a karrierünk nem felel meg számunkra, akkor másvalamibe kezdünk. A hivatását azonban nem választja az ember. A szóban is benne van, hogy minket hívnak. Akinek hivatása van, úgy érzi, nincs választása, engedelmeskednie kell a hívásnak, különben nem talál rá saját életfeladatára, küldetésére.” (David Brooks)                                                                           

„Válassz olyan foglalkozást, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod.” (Konfuciusz)

Teológiai tanulmányaim intézményi keretek között való elvégzése után eljött végre a várva várt pillanat: elkezdeni az idealizált hivatás gyakorlását. Szívrepesve vártam, s közben szorongtam, mert millió kérdés ve­tő­dött fel bennem, a (számomra akkor) legfontosabb mellett: Vajon hová, milyen környe­zet­be kerülök? Féltem attól, hogy egy Isten háta mö­götti, sáros kis falu­ba helyez ki a püspök úr. Nem a sáros kis falutól féltem, hanem úgy véltem, megölt volna a szégyen: városi gyerek lévén nem tudtam megkü­lönböztetni az árpát a rozstól (csak a búzát ismer­tem fel, s a zabot), nem tudtam, mire való a dughagyma, szőlőt met­­szeni sem tudtam, sosem palántáztam, s nem tudom, hogyan tűr­tem volna lelkileg, ha vasárnapon­ként csupán egy tucatnyi ember kíván­csi arra, amit Isten nevében mondani akarok. Most is szerencsém volt, mint oly sokszor eddigi életemben (de tudjuk mindnyájan: a szerencsét meg kell keresni, és keményen meg kell dolgozni érte): a kihelyezési aktusra a teológia dísztermében került sor. Egy alacsonyabb, viszonylag nagy pocakos, oldalra fésült, lelapított, sötét hajú, tokás esperes kért és kapott szót. Bemutatkozott: „Én Szász Tibor sepsi­szent­györgyi esperes vagyok..., az, aki a segédlel­ké­szeket élve falja föl... Ki akar közületek Sepsiszentgyörgyre jönni?” Egyedüliként jelentkeztem, hiszen Édes­anyám biztatott (erről a lehetőségről már ko­ráb­­­ban beszélgettünk), hogy ne féljek, s ha Szentgyörgyre kerülnék, ak­kor sem leszek magamra hagyatva: van ott két tekintélyes, jó hír­név­vel, renoméval rendelkező nagynéni, akik oszlopos tagjai a gyüleke­zetnek, s akiknek a városban is nagy tekintélyük van: Bálint Piroska néni (a hábo­rú végével Amerikába disszidált Séra István felesége, aki második házas­sága révén viselte a Bálint nevet – elhunyt férje bankigazgató volt, majd a Hangya Szövetkezet elnöke) és testvére, özv. vitéz Szőcs Jánosné (csak oldalszúrásként jegyzem meg: akkoriban ki kellett érdemelni a vitézi titulust, manapság pedig elég, ha valakinek van egy ivócimborája, aki ugyancsak így kapta a címet, s az ajánlja be az „exkluzív” társaságba. Természetesen itt is: tisz­telet a kivé­telnek). Mindketten Bikfalván születtek, de itt, Sepsiszent­györgyön, az Olt utcá­ban, a 15. szám alatt laktak, srégen szemben az Olt utcai (volt) refor­mátus imaházzal, a Gyárfás Je­nő utca sarkán (fenyőfákkal és ková­csolt­vas kerítéssel körülzárt udva­ron; ma is megvan az ingatlan: ízléstelenül feldarabolva, elhanyagolva; ahol annak idején csak a két nagynéném élt, ma három különálló „házat” alakí­tot­tak ki, megfosztva az eredeti ingat­lant minden szépsé­gé­től, jellegze­tes­ségétől, nagyvonalú­sá­gától. Bálint Piroska néni később, 1972-ben kitele­pedett a lányához Budapestre. Lányának a férje (Vince) ugyanakkor – tehát a veje – volt egyszemélyben a nevelt fia is, hiszen Piroska néni második férjé­nek, amikor egybe­ke­­­l­tek, volt már egy felnőtt fia, aki beleszeretett Piros­ka néni lányába, majd azt feleségül is vette. Piroska néni első férje, Séra István a háború utolsó napjaiban beültette az egész családot az autóba, s Bécsig meg sem álltak. Ott azonban ketté oszlott a család, elváltak útjaik: Piroska nénit, bár nagyon félt az esetleges visszatéréstől, a honvágy kegyetlenül gyö­törte, míg férje nem bízott sem a romá­nok­ban, sem az oroszokban, s kiment a három közös gye­rekkel Amerikába. Az egyik lánya, Piroska visszajött Budapestre, a másik, Dóra kiván­dorolt Ausztráliába, s fia, István Amerikában maradt az édes­apjával. Amikor Piroska néni visszajött Sepsiszentgyörgyre, nehezen élt meg, ezért a kór­ház­ban a vécésnéni feladatkörét vállalta el, de a bálban (ezt nekem nem is egyszer majdnem büszke­séggel mesélte, én pedig szívesen hallgat­tam) őt kérték fel legelőször táncra az illusztris, jó nevű – habár rang­juk­tól megfosztott – nemes férfiak. Egyik leg­jobb barátnője Szentkereszty báró­nő volt. Marcsánál (volt feleségemnél) van Kolozs­váron egy fény­kép, ami Édesanyám mel­lett a két, előbb említett hölgyet is ábrázolja 1940-ben, a magyarok Kovász­ná­ra való bevonu­lásakor. Ami­kor Piroska néni készült Pestre kite­le­­pedni, megfogal­maz­tam egy kér­vényt, mely­ben arra kértük „pártunk” helyi ve­ze­tőit, hogy en­­gedjék meg neki még egyszer meg­­nézni és megsimogatni a régi, elko­bozott bú­to­­rait, amelyek még néhány évtized után is a megyei párt­fő­tit­kár iro­dáját ékesítették. Rózsafa-gyökérből faragott bú­torok voltak. Elkísértem tehát oda Piroska nénit, hogy búcsút vehessen szeretett bútoraitól. 

1970. szeptember 1-től szólt a kinevezésem Szentgyörgyre. Augusztus elején indultunk el két barátommal egy gerinctúrára a Keleti Kárpátok­ba. Óriási utat tettünk meg: Brassótól Gyergyószentmiklósig, s onnan Szovátáig. Közben, ha lehetett – ha olyan helyiségeket is érintettünk, ahonnan lehetett tele­­fo­nál­ni –, felhívtam Édesanyámat. Egyszer közölte, hogy Szász Tibor­ espe­res uramtól érkezett egy levél, melyben arra kér, hogy már augusz­tus harmadik hetében vár Sepsiszentgyörgyre. Lennék szíves megje­len­ni. Megtettem. Mi mást tehettem volna?

Már az első napokban tisztáztuk – dehogy tisztáztuk, hiszen Szász Tibor esperes uram még kérdezni sem hagyott, csupán ellentmondást nem tűrő kijelenté­seivel ecsetelte – feladatkörömet. „Minden reggel – szombat kivételé­vel – nyolckor az irodában megjelenni vagy köteles: akár esik, ha­vazik vagy perzsel a nap, akár vénasszony és cigánypurdé potyog, vagy balta hull az égből. Egyig tart az irodai munkaidő. Utána félnégy-négytől elmész csa­lád­­lá­toga­tás­ra, este kilencig.” Szerencsére nem jutott eszébe, hogy emlé­kez­tessen az addigi segédlelkészekre vonatkozó öltözködési előírá­sokra, ill. útmutatásokra. Bizonyára azért nem, mert nem is gondol­hatott arra, hogy valaki merészkedik másképpen is öltözni, mint ahogy azt „a kor szelleme” a lelkipásztoroktól „elvárta”. Nálam pedig ennek (a „normától” elütő) öltözködésnek hagyománya volt (a brassói 1-es számú középiskola – ma: Andrei Saguna – iskola majdnem másfélezer diákja közül én voltam az egyetlen, aki nem rendelkezett a kötelező módon előírt iskolai egyen­ruhával). Tehát az irodában nemritkán farmernad­rág­ban (viszony­lag kevesen hordtak akkor ilyent) jelen­tem meg, fölötte egy-egy pólóval, vagy egy svédországi, tipikusan narancsszínű frottír „sweatshirtben” (ritkábban inggel), lábamon pedig néha szandál is. A gyülekezeti tagok közül senki sem botránkozott meg, de egy-két presbi­ter furcsán tekin­tett rám, azonban szóban senki sem fejez­te ki nem­tetszését. Családlá­togatásra azonban mindig belebújtam a fehér (néha halványkék) ingbe, nyakkendővel (az azonban – nem rikítóan, de – színes volt, és nem fekete), valamint az obligát öltönybe. 

Nagyon jól emlékszem az első vártemplomi prédikációm körülményeire. Az esperes úr kísért el a templomba, és bemutatott a gyülekezetnek. Nekem pedig meg kellett másznom azt a néhány, szószékhez vezető lépcsőt. Izzadtam, lámpalázas voltam, kegyetlenül dobogott a szívem, annak tudatában is, kik hirdették itt előttem Istennek Igéjét. Tudtam, hogy nehéz lesz nyomdokukba lépni, hiszen markáns nyomokat hagytak maguk után. A legjobban azonban a felelősségtudat nyomasztott, ugyanis az általam nem föltétlenül rajongásig szeretett reformátor, Bullinger Henrik II. Helvét Hitvallásának egyik súlyos mondata forgott mindig a fejemben (azóta is minden igehirdetésre való készültömben eszemben van): „Praedicatio verbi Dei est verbum Dei” – „Isten beszédének a hirdetése, Istennek beszéde.” Hihetetlenül nagy teher, ezt csak annak tudatában lehetett „kibírni és elhordozni”, ha komolyan vettük az Igét, mert ez határozta meg a prédikálás felelősségét. (Ezt sose tudtam, de nem is akartam „levetkőzni”: ezért még ma is örömmel hordozom ez „édes terhet”.) Mindig szem előtt tartottam az igehirdetésre való készültömben a három alapvető követelményt: 1. a textusszerűséget (Isten Igéjét hűségesen, a Biblia szövegét követve szabad csak magyarázni), 2. az időszerűséget (sok lelkipásztor a bibliai múltban hagyta az istentiszteleten résztvevőket, vagy alkalmatlan példákkal éltek. Így nem lehetett a lelkeket megközelíteni), 3. Gyülekezetszerűséget (nekem ilyen szempontból már akkor nagyon könnyű dolgom volt: a családlátogatások során ismertem a gyülekezet tagjainak nem csak minden örömét és bánatát, hanem – a bizalmuk folytán előttem feltárt – mindennapi gondjaikat is, amelyekről sokszor még a család többi tagja sem tudott. Óriási kihívás, de lehetőség is volt ez. Uram bocsá’, az életem során gyakran tartottam a családlátogatásokon elmondottakat majdnem egyenértékűnek az igehirdetéssel, úgy éreztem, most egyetlen személyre szabott igehirdetést végzek).

Akkor épültek a Csíki- és Állomás-negyedben a tömb­há­­zak. Tartott a faluról való beköltözés, hiszen az óriási méretű gyárak – IAIA és IMASA – igényelték az új munkaerőt. Ezt főként moldvai romá­nokkal igyekez­tek megoldani, de a környékről is költöztek be magyarok a megyeszék­helyre. S akkortájt a falun szolgáló kollégák nem jelentet­ték gyülekeze­tük tagjainak az átköltözését, mert talán ők sem tudtak róla. Nekünk, illetve nekem kellett felfedezni, megkeresni a beköltözötteket. Az egy­szerűbb nyilvántartás érdekében létrehoztuk a kartotékrendszert (a bukaresti Kultuszdepartamenttől kaptuk meg az általam készített tervre, rajzra az engedélyt – igen, akkor erre is minisztériumi engedélyre volt szükség! – s ennek alapján készíttettük el azt a pecsétnyomót, amivel a kartonokra rányomtattuk a kívánt táblázatot); a kartotékokon szere­pelt az illető család minden tagjának néhány fontos adata (név, felekezeti hovatartozás, születési, keresztelési, konfirmációi, házasság­kötési dátum, cím, foglal­kozás). Hihetetlenül fárasztó tevékenység volt a család­lá­to­gatás, s ezt nehezítette az, hogy a felkeresetteket gyakran nem talál­tam otthon (telefon az időpont egyeztetése céljából? – még álmod­ni sem mertek róla az emberek, elérhetetlen luxusnak számított!), de addig csönget­tem, kopogtattam minden ajtón (más és más napokon), míg megjelent valaki. Sokszor ez csak harmadik-negyedik próbálkozásra sikerült. A Szentgyörgyön eltöltött bő két év alatt több, mint 400 (nem elírás: 400!) új családot vettem lajstromba. A gyülekezet akkori létszáma meghaladta a 10.000 lelket. A munkanapom hétközben úgy nézett ki, hogy reggel 7,30-kor indultam (gyalog, hát hogyan másképp?) az irodába (ahhoz hatkor kellett kelni), kb. félkettőre-kettőre értem haza, gyorsan ebé­deltem, majd három után indultam utamra: tömbházról tömb­­házra járva, az Állomás- és a Csíki-negyedben (ha nem kellett egy temetésen szolgálnom), és kilenc után értem haza. Gyors vacsora, olva­sás, esetleg egy kis készülődés va­sárnapra, lefekvés, „gyors” alvás, mert másnap kezdődött minden elölről. Mikor lett volna idő piacra járni, főzni, mosogatni? Ezért kénytelen voltam viszonylag gyakran – amikor otthon nem ütöttem össze egy gyors, de már unalmassá váló tojás­rántottát, esetleg „pityókato­kányt”, vagy Piroska néni nem hívott meg ebédre – a Sugás vendég­lőben ebédelni. Ott volt a színészeknek (Técsy Sándor, Krizsó Szidi, Zsoldos Árpi stb.) egy hosszú törzsasztala (kb. 16-18 hellyel), amelyhez „odaülhetett” még néhány újságíró (pl. Tömöry, Bogdán László, Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Dali Sándor, a Megyei Tűkör főszerkesztője, Darkó Zsiga és Simó Ferenc orvosok stb.), tanár (Csíky Csaba és kolléganői), meg egye­düli „papként” jómagam, Técsy Sán­dornak és Zsoldos Árpád­nak hála, akiknek valahogyan elnyer­­tem sokat érő és igen megtisztelő pártfogását. Majd később odatársult – félig-meddig rendszeresen odaült (pedig észre kellet volna vennie, hogy nemkívánatos személy, de érde­kes módon senki sem „tiltakozott” észrevehető gesztusokkal vagy meg­jegy­zéssel) – még egy lelkipásztor „kolléga” (P. T.): felső utasításra tette, mint később – amikor múltját az ille­tékesek feltár­ták – kiderült. (Nem tudom, ki „protezsálta” be az asztal­­tár­sa­ságba.) Nem­csak lelkésztársait volt hivat­va megfigyelni, hanem – úgy látszik – a színésze­ket és más értel­­misé­gieket is. Az nagyon furcsa, sőt „gyanús” dolognak számí­tott abban az időben, ha néhány magyar értelmiségi egy csukorékba gyűlt. Hallottuk, sejtettük, hogy abban az időben mindent „bepoloskáztak”: állítólag az éttermek aszta­lán lévő virágvázának, a falilámpáknak is füle volt. Ahol ezt nehezebb volt megoldani (mint például a Sugás étterem kerthelyiségében), ott éppen egy „megbízható, szolgálat­kész elvtársra” hárult ez a feladat. Hát ez az „elvtárs” ennél a törzsasz­talnál P. T. tiszteletes úr volt. Senki sem törő­dött különösképpen vele, pedig igye­kezett jópofáskodásával magá­ra vonni a többiek figyelmét. Nem tudom, sejtette-e akkor valaki, hogy megbízásból fülel (s ezt becsületesen meg is fizették neki).  

Volt a Sugás vendéglőben egy nagyon jóindulatú, megértő, az előbb em­lített elit társaság tagjaival kivételező, irántu(n)k szeretettel viszo­nyuló pincér: a tekintélyes pocakkal rendelkező Sanyi bácsi. Nála lehetett úgy ebédelni, délután kávézni, sörözni, este vacsorázni, hogy egy kis jegyzet­füzetecs­kébe beírta a név alá a dátumot és összeget a megfelelő lapra, amelyen felül díszelgett a hitelt élvező neve (mi mindig vakon megbíz­tunk ben­ne, és soha senkinek nem volt olyan érzése, hogy Sanyi bácsi be akarta volna csapni, sőt: fel sem merült bennünk ennek lehe­tősége). A havonta összegyűlt, felhalmozódott összeget fizetéskor tör­lesz­­­tettük, egy kisebb-nagyobb összegű borravalóval megtetőzve.

De vissza a naponta rám háruló feladatokhoz. Szabadnap a segédlelkész számára nem létezett. Vasárnap két istentisz­te­­let: délelőtt 10.00-kor  a vártemplomban vagy 11.00-kor az Olt utcai imaházban (vagy mind­kettő), este pedig, hat órakor, (hihetetlenül) ritka kivételektől eltekint­ve, esti istentisztelet a 10-15 idős néninek a vártemplomban. A vár­templom­ba álta­lában vasárnap délelőtt 150-250-en jártak, az imaházba pedig 70-en, 80-an (kicsit préselődve több mint 90-en fértek be, de volt, hogy 105-en is ültek a padokban!) Itt ünne­pekkor azonban az ajtót (meg egy ablakot is, ami az udvarra nyílott) nyitva kellett hagyni, hogy a be nem férő 20-30-40 ember is legalább prédikációfoszlányokat kapjon el.

Ezek voltak a rendszeres szolgálatok. Néha ezek is (Uram, bocsá’) na­gyon fárasztóak lehettek. Volt például olyan alkalom is, amikor egy úrva­csora alkalmával – amit egyedül osztottam – a vártemplomban még déli 12 óra után is osztottam a kenyeret (az istentisztelet tíz órakor kezdő­dött, s nem, nem a prédikációm hosszúsága miatt húzódott el az idő), majd emel­gettem a nehéz kelyhet (nagy volt, s több bor kellett bele, hogy könnyebben tudjanak inni belőle az úrvacsorázók). Két-három óra eltel­­té­vel már tényleg reszketni kezdett a kezem, a karom, de bírni kel­lett. (A nyugdíjas lelkészeket nem lehetett bevonni, hiszen ahhoz a kultusz­­­inspektor enge­­délyére lett volna szükség, s mivel ez annyi mace­rával járt, az engedély beszerzésére nem vállalkoztak a kollégák, s ezért ez nekünk sem fordult meg fejünkben.) Ezen kívül adódtak még – ha viszonylag ritkán is – alkalmi szolgálataim is. Például: ha nem voltak annyira tehetősek az ifjú pár tagjai, vagy az elhunytak hozzátartozói (ill. ha kifejezetten engem kértek fel a szolgálatra), akkor én is eskethettem, keresztelhettem vagy temethettem, vagy akkor, ha a principálisom nem tartózkodott Sepsiszentgyörgyön.

Minden alkalomra, minden igehirdetésre, temetésre, esketésre, keresz­telésre nagyon alaposan, lelkiismeretesen felkészültem: bő vázlatokat készítettem tipikus apró betűimmel, színes filctollal aláhúzva, egy akko­ra papírra, ami éppen be­le­­fért a Bibliámba.

Ide kívánkozik néhány statisztikai adat: (1970. szeptember 13-tól 1972. november 5-ig) 90 gyermeket kereszteltem meg, 213 – ez sem elírás! – gyereket kon­firmáltam, 10 párt indítottam el közös életútjukra Isten áldását kérve, 54-szer álltam koporsó mellett, és sírtam együtt a sírók­kal, de nemcsak vigasztaltam, hanem bátorítottam is őket, és reményt, Isten iránti bizo­dal­mat öntöttem a hátra­­­maradottakba, és minden vasár­­­­­nap –  ritkáb­ban csak egyszer –, de legtöbb alkalommal, mint fen­tebb említettem, kétszer is prédikáltam (istentiszteleteken). Ezen kívül hetente tartottam vallás- és kátéórákat (többesszám azért, mert kijár­tam a város szélére, a téeszben dolgozók szépmezői negyedébe is). S mindezek mellett hetente megláto­gattam 15-25 (ez sem elírás!) csalá­dot. (Az adatokat Bucsi Zsolt vártemplomi lelkipásztor bocsátotta ren­del­kezésemre, akinek e helyen is köszönetet mondok.) 

Mindig jól bírtam az éjszakázást, dacára a napi 10-12 órás szolgálatnak. Hétfőn kiválasztottam a következő vasár­napi textust, és hétközben gyűj­töttem az ötleteket (esténként sokat olvas­tam). Segédeszközök nem, vagy csak alig léteztek (kevés kommen­tár volt, prédikációs köte­tek meg külföldi irodalom egyáltalán nem, számítógépről – hál’ Isten­nek – nem is hallottunk. Csak azért írtam „hál’ Istennek”, mert eszembe jut sok mai kolléga „internet-ízű” prédikációja: egyszer-kétszer elolvas­sa, néhány, papírra vetett „slágvort” alapján igyekszik a szószékről valami elfo­gad­­hatót elmondani, ill. a számára még mindig idegen szöve­get akadoz­va felolvasni; bocs.: ezek jól megfontolt „hatásszünetek”, ugyanis még ekkor is számára idegen egy-egy kifejezés, vagy idézetben előforduló név, ami ugyebár „hatással” van rá: az ismeretlen szó, kifejezés erre is képes! Természetesen: ezen a helyen is tisztelet a talán több és üdítő, jól­eső kivételnek). Vasárnap hajnalban keltem, általá­ban 4-5 órakor, és akkor „végső formába” öntöttem (a sok, hétközben felgyűlt jegyzet, cetli alapján) a prédikációt, de mégsem az a szöveg hangzott el, mert a szószéken is változtattam azon. Istentisztelet előtt pedig 15-20 percre mindennek és mindenkinek körülöttem el kellett csendesednie, hogy még egyszer fejben rögzítsem a mondandót, össze­szedjem gondola­tai­mat, lélekben felkészüljek a szolgálatra. (Most, nyugdíjasként szokásom­má vált, hogy fiammal, Barnival elmegyünk vasárna­ponként mindig egy-egy más gyülekezetbe, 30-40 km-es körzeten belül. Volt úgy, hogy a kint serte­pertélő tiszteletes asszony hívott be – messzi­ről megismerve – a paró­kiá­ra istentisztelet előtt 15-20 perccel, ahol a lelkész még a reggel felvett edzőruhájában volt, s a számítógép képer­nyő­jén még mindig villogott az aznapi prédi­káció internetről letöltött – vagy le sem töltött – szövege. Ezeket – mint itt-ott láthattam (ez a másik variáns, az „alapo­sab­ban felkészült” kollégára jellemző) kinyomtatják, aláhúznak a szö­veg­ben néhány fon­tos szót, mondatot, s több-kevesebb „bele- vagy át­éléssel” és „színészi, orá­tori tehetséggel” „előadja” a számára idegen szöveget a szószékről. Nem, nem általánosítok: tisztelet a bizonyára nem ritka kivételnek.

Erről jut eszembe egy anekdotának is beillő, de igaz törté­net: Ravasz László (volt erdélyi egyházkerületi főjegyző, teológiai tanár, később püspök Magyarországon) várat­lanul beállít egy szabad vasárnapján egy falusi templomba. A lelki­pásztor egy „Ravasz-prédikációval” „készült”. Ezt zengte el a szószékről. Onnan lejőve azt mondja a püspöknek: Ne haragudjon, Püspök úr, hogy felkészülési idő hiányában az Ön prédi­kációját mondtam el. A Püspök úr válasza: Ez nem az én prédikációm volt, nem ismertem rá (a Püspök úr nem nyújtotta feleslegesen a szöveget, ugyanis ezt is mondhatta volna: így előadva, lerövidítve, értelmetlen mondatokkal kibővítve, annyira megváltoztatta az eredeti prédikációt, hogy nem ismertem rá).

A sok, lelkiismeretes felkészülés meghozta a maga gyümöl­csét: alig 3-4 hónap után Tőkés Emmus néni (dr. Tőkés István professzor édesanyja, Tőkés László nagymamája), aki a két nagyné­ném tőszomszéd­ságában lakott a Gyárfás Jenő utca és az Olt utca sarkán, nevezett el „Aranyszájú kicsi papnak”. Hihetetlenül jólesett (pedig akkor még nem is büszkél­kedhetett a később joggal híressé vált unokájával). Büszke voltam rá (s igyekeztem ennek az „epitethon ornansnak” – díszítő, állandó kísérő jelzőnek megfelelni), s úgy tűnt – vagy legalábbis azt szerettem volna magammal elhitetni –, hogy az isten­­tiszteleteken résztvevők számának növekedése alázattal és öröm­mel végzett szolgálatomnak is köszönhető. Ennek volt azonban egy prózai magyarázata, oka is: az elődöm, S. J. egy hihetet­lenül jól felké­szült, (száraz) teológiai tudást magába szívó ember volt, aki már a teológián is bizonyított – mindig az első három között volt –, csak éppen se­géd­­lelkészként valami okból jobban megbízott a régen (másfél év­szá­zaddal előbb) írt prédikációkban (pl. Schleiermacher, Thurneysen), mint saját képességeiben, így azokat fordította németből magyarra, és vitte fel a szószékre. A prédikációk valóban jók voltak – de csak a maguk idejében. Azok a huszadik század második felében már nagyon elavult­nak, idejüket múltnak voltak tekinthetők még akkor is, ha nem volt írott össze­hasonlítási alap, mert az ilyen sajtótermékek akkor nem jutottak be az országba. Ezek a prédikációk nem nyújtották a hívőknek azt, amire égető szükségük lett volna. Semmi aktualitás nem volt bennük, nem szóltak a padokban ülőkhöz. Idekívánkozik egy rövidke megjegyzés: a lelkésznek elsősorban figyelnie kell a körü­löt­te való világot, majd képet alkotni, ezt érthetővé tenni, s ezt követően a lényeget – igénye­sen megfogal­mazva, úgymond jól megszerkesztve – a szószékről tovább­adni. Az evan­gélium örök, de a kommunikálás módja (csak a módja!) állandóan – a korszellemnek megfelelően – változik. Manapság talán igényesebbek a templomba járó, ott útmutatást kere­sők. Ehhez pedig elengedhetetlen föltétel a „hallgatóság” ismerete. Kíván­­csiak kell legyenek a lelkipász­torok az őket hallgatók véleményére, hiszen csak így tudjuk az embereket megszólítani. Közösen kell keressük az evangélium megtermékenyítő üzenetét. Igen, igen, nem csak a lelki­pásztornak, hanem a hallgatóknak is vannak válaszai a mindennapi, égető kérdésekre, amiket „fel kell vinni” a szószékre. Ötleteket merít­hetünk történeteikből. Az sem baj, ha azt mondják: én ezt átéltem, talán én is ezt mondtam volna el, ha nem is ezekkel a szavakkal... Még mindig ott ragadtunk le, hogy az erdélyi lelkipásztor „kinyilatkoztat”, ahelyett, hogy majdnem mindennapi pár­be­­szédbe elegyedne a hallgatóival. Még azt a fáradságot sem veszik – egy-két jó példától eltekintve –, hogy kezet fogjanak a gyülekezet tag­jai­val, amikor azok elhagyják a templo­mot istentisztelet után. Azt Német­országban senki sem tudná egy pro­testáns istentisztelet után elképzelni, hogy ne fogjon vele kezet az igehirdető lelkipásztor. Én ezt a Fekete­halom melletti Vulkán német evangélikus gyülekezet lelkipásztorától (úgymond „nevelőapámtól”) akinél néhány nyarat töltöttem, Hans Kon­nerthtől „tanultam el”, és alkalmaztam Sepsiszentgyörgyön segédlel­készi éveim alatt, majd né­met­országi szolgálati helyeimen, Nord­horn­ban, és később Kölnben is.)

E kitérő után vissza az Olt utcai imaházi szolgálatokhoz. Nem volt könnyű ott pré­di­kálni, mert nem volt homogén a hallgatóság (az is igaz, hogy ez csak nagyon ritkán az, de itt óriásiak voltak a szellemi adott­ságok- és művel­tségbeli szakadék mélységű eltérések). Az első padok­ban ott ült egy-egy újságíró, színész, tanár, ügyvéd, orvos, s a hátsó padokban a szép­mezői, teheneket gondozó mezőgazdasági – cseápés – alkalmazott, középen a városba frissen beköltözött munkások, város­széli földmű­ve­sek. S min­den prédi­ká­cióban kellett egyik társadalmi rétegnek, meg a másiknak is valami maradan­dót, magvas mondanivalót nyújtani, amiből nemcsak vigasz­talást (ott „túl” majd jobb lesz! – ahogy fogalmazott ab­ban az időben néhány kollégám), hanem főképpen meg­újuló reményt, eligazí­tást, erőt és bátorítást nyerhettek. Hihetetlenül nehéz volt. (De mindig arra törekedtem, hogy a „hallgatóságot” magam­hoz „felemel­jem”, s nem az igehirdetés szintjét – sérteni nem akarok senkit! – a kevésbé tanultak­hoz, szerényebb olva­sott­sággal bírókhoz igazítsam.) Volt egy prédi­kációm (a textusra, meg bővebben a prédi­kációra sem emlékszem, csupán a témára: Isten keze vagyunk), amit a vártem­plomban mondtam el, majd a következő napok­ban talál­koztam néhány gyülekezeti taggal, akik arra kértek, hogy mon­da­nám el az imaházban is, mert hallották, milyen gyönyörű és megható. Vála­szom: sajnálom, de nem ismételhetem meg. Ekkor egy kis, három-négytagú bizottság feljött a parókiára, s elérték főnökömnél, hogy rám­paran­csoljon: mondjam el megint, ezúttal az Olt utcai imaházban. Isten bocsássa meg: hízott a májam, da­gadt a mellem. Tehát elmondtam. (Igen, azokban az időkben a gyülekezeti tagok hétközben erről is beszél­tek, míg állták a kemény sorokat az élelmiszerüzletek ajtaja előtt várva tejtermékre, kenyérre, májpástétom-konzervre, olajra, a családonkénti havi tíz deka vajra, a darabka szójás szalámira... Az egyházat beszorí­tották a templom falai közé, ezért erre – az egyházra – sokkal nagyobb figyelem jutott, s az emberek ki voltak éhezve az olyan alkalmakra, ahol megélhették, erősít­­hették hitüket, fejleszthették iden­ti­­tás­­tudatukat, amelyet intéz­ményesen rombolt, gyengíteni igyekezett az egy személyre szabott és kasztjával, holdudvarával uralkodó hatalom, a zsarnok-pár).

Még később (németországi szolgálatom idején) sem mertem kétszer elmondani ugyanazt a beszédet (akár 10-15 év múlva sem), hiszen sosem felejthettem el, amikor egy újévi istentisztelet alkalmával Tibor bácsi prédikált az imaházban. Istentisztelet után Tibor bácsi felesé­gé­vel, Mária nénivel, az imaházi gondnokkal és néhány gyüle­kezeti taggal bejöttek a szűk segédlelkészi „összkomfortos” lakásba. A vendégek között volt egy nyugdíjas tanárnő. Ha jól emlékszem, Butak Máriának hívták. Egy adott pillanatban odafordul Tibor bácsihoz, s azt mondja: „Esperes úr, sajnos már nem emlékszem pontosan, hogy kilenc vagy tíz évvel ezelőtt, de ugyanerről a textusról prédikált, s ugyanez volt a lekció, de még az énekek is.” „Hát milyen véletlen egybeesés, majd­nem hihetetlen” – válaszolta Tibor bácsi. Amikor hármasban maradtunk Mária nénivel és Tibor bácsival, megkérdeztem: na, most, kilenc vagy tíz éve volt? Elővette a Bibliába tett, több oldalas, bő vázlatot, s megnézte rajta a dátumot: éppen tíz éve volt. Később nekem is volt ilyen rendkí­vüli emlékezőtehetséggel megáldott gyülekezeti tagom Németország­ban. Az egyik Kölnben, a másik Bielefelden járt istentiszteletre. Egy-egy beszélgetés velük így kezdődött: „Sándor, a 2002 júniusában tartott isten­tiszteleten azt mondtad...” – s mondja ezt nekem 2010-ben. A másik, a bielefeldi is hasonlóan nyilatkozott: „Ezelőtt két évvel – húsvét és pünkösd között – volt a prédikációdban egy nagyon jó hasonlatod, amelyben...”

Még egy szó a prédikáció-vázlatokról. Megtartottam őket, hiszen sosem tudja az ember, mikor szorul meg, és előveszi... Nos, eljött egy ilyen alkalom Kölnben, valamikor a 90-es évek közepén. Úgy történt, hogy hétközben nem volt meg a kellő időm az istentiszteletre felkészülni (alig néhány cetlire került fel pár gondolat), ezért szombat este elővettem a nagy borítékot, amelybe anno beletet­tem a vázlatokat, és éveken ke­resz­tül őrizgettem: hátha valamikor vala­melyik jól fog. Átnéztem egyet-kettőt-hármat. S mosolyogtam. Annyira naivnak tűntek. Annyira igény­te­lennek éreztem a fogalmazást, elavult­nak a mondanivalót, s a mon­da­nivaló is helyhez és időhöz volt kötött... Egyszóval: használha­tatlannak véltem őket. Ezért elhoztam őket Erdély­be, és elosztottam két kolléga között. Majd kb. egy év múlva találkoz­tam az egyikkel, aki hálásnak mutatkozott (kaptam tőle egy liter szilva­pálinkát, majd a másikkal is, aki köszönetképpen egy éttermi vacsorára hívott el), s azt mondta, hogy nagyon jók a prédikációk, s a gyülekezet, amelyben szol­gál, is élvezi, örömmel hallgatja. Nem mondtam ki, de szomorú voltam, s egyáltalán nem örvendtem a dicséretnek, sőt fájt, mert úgy véltem: az eltelt huszon­öt évben nem fejlődött sem a lelkipásztor, s még kevésbé a gyülekezet. 

Szentgyörgyön (de nem csak ott, hanem az egész országban) abban az időben (is) nagyon kellett vigyázni arra, mit mond az ember. Egyszer az Olt utcában prédikáltam, valamelyik kis­pró­féta volt soron, aki az Ige szerint panaszkodott (és vádolta hallgatóit), hogy nincs Isten és ember iránti szeretet, bölcsesség, belátás, bűnbá­nat, hála stb. Tehát többször előfordult a „nincs” szó az igehirdetésben. Akkorjában mindenki (az újság­­­­­írók, a tévé magyar adásának szerkesztői, költők, írók, lelkipász­torok stb.) úgy fogalmazott, hogy kellett tudni a „sorok között” is olvas­ni, mert csak akkor bontakozott ki az igazi mon­da­nivaló. A pré­dikáció fele táján látom, hogy az imaházi gondnok, Lukács Imre fölkel a helyéről, és kimegy. Istentisztelet végére sem jött be. Amikor vége lett az isten­tiszteletnek, és bementem a lakásba, Imre ott ül az „íróasztalnál” (azért tettem idézőjelbe, mert az ugyanak­kor kisegítő konyhaasztalként is szolgált, ugyanis a konyhai asztal egészen pindurka volt), előtte az egyik utazótáskám, aminek üresen mindig a szekrény tetején volt a helye, most valamikkel megtömve a lába előtt leledzett. „Mi ez, Imre?” – tettem fel a kérdést. „Hát úgy és olyasmiről prédikált a tiszteletes úr, hogy gondoltam, ezért el is viszik istentisztelet végével, ezért össze­szedtem a szekrényből alsóneműt, melegebb holmikat, hogy legyen, ha...” Értetlenkedtem, mert a prédikációban semmi olyasmi nem hang­zott el, amit az alkotmányos rend elleni lázításként lehetett volna inter­pre­tálni, csupán néhányszor fordult elő a „nincs” kifejezés. Ezt a hall­gatóság – természetesen? – asszociálta az üzletekből hiányzó sok áru­­cik­­­kel, ill. hozta összefüggésbe: a hiányzó szabad szólásszabadságra és vé­le­ménynyilvání­tásra gondol(hatot)t, a diktatúra szokványos megfélem­lítő eszközeire, amelyeket már majdnem, hogy megszoktunk. Apró „szurká­­lásokkal” beértük, többre – a rendszer megdöntésére például – nem is mertünk gondolni, még álmunkban sem, hiszen olyan tökéletes volt az elnyomás gépezete, s mi olyan kicsiknek éreztük magunkat... Ilyen apró szurkálásnak minősíteném a következő „hőstetteimet”.

Szász Tibor arra kért, hogy fordítsak megkülönböztetett figyelmet a vallás­órára és kátéórára járó gyerekekre. Vallásórára csak 5-6-on jártak (valószínűleg annak is volt ez betudható, hogy elődöm, S. J. nem igazán tudott a gyerekekkel bánni, pedig a tudása meglett volna rá, csak éppen nem tudta kamatoztatni hatalmas tudását, amivel olyan gazdagon meg­ál­dot­ta az Úr, ill. nem tudta azt gyakorlatba átültetni). Elkeserítő volt ez a szám egy ekkora gyüle­kezet­ben. A családlátogatások eredményeként azonban itt is változott a helyzet: az utódomnak, B. T.-nak egy kb. hetven nevet tartalmazó laj­stro­mot adhatott át a főnököm. Ezekből alkalmanként 50-55, ritkábban 60 gyerek jött el. Hadd dicsekedjem: ez óriási teljesítmény volt, hiszen az iskolában a tanárok – felsőbb parancs­ra – minden eszközt bevetet­tek, hogy a gyerekek ne járjanak vallás-, illetve kátéórára: megérdek­lődték, mikor vannak az alkalmak (felsőbb utasításra ezek csak szomba­ton lehet­­tek, de az időpont közelebbről nem volt meghatározva), s akkorra mindig kitaláltak valamilyen iskolai tevékenységet, melyen kötelező volt a tanulóknak a részvétel (pionír­gyűlés, mozilátogatás, bábszínház, torna­ve­télkedő, felkészülés egy-egy hivatalos ünnepre stb.). Ezért a gyere­kekkel meg­egyeztünk: azt mond­ják, hogy 3-kor kezdődik a vallásóra, s közben jönnek rögtön a kötelező foglalkozás után, amit „természetesen” három órára hirdettek meg. Egy darabig ez működött, míg az iskolában – vala­melyik gyerek őszinte­ségének köszönhetően – egy „magánszor­galmú kutya” (Illyés Gyula) ki nem derítette a turpissá­got, és hol egyik, hol másik órára áttették a foglalkozásokat. Akkor úgy egyeztünk meg, hogy ami­kor a kötelező fog­lalkozásnak vége van (bármikor legyen az), akkor jön­nek a haran­gozói lakás fölötti terembe, én pedig a parókián, illetve az irodában várom őket, ahová egyikük beszól (néha ekkor használtam ki az időt arra, hogy formába öntsem a vasárnapi prédikációt). Cinkosok lettünk a ható­sá­gok félrevezetésében. Fájt nekem, hogy már ebben a korban arra kell biztat­nom, sőt tanítanom a gyerekeket, ne mindig mondjanak igazat, ha el akarják érni azt, amit szeretnének. De otthon is kioktatták őket: amit itt hallasz, arról máshol nem beszélünk! Termé­szetesen megmagyaráz­tam, hogy a cél nem mindig szentesíti az eszkö­zöket, de ebben a konkrét esetben nincs más választásunk. Hogy még nagyobb kedvük legyen az alkalmakra járni, kitaláltam, hogy ősz felé elmegyünk a szomszédos kertekbe gyümölcsöt „lopni”. A vártemplom szomszédsá­gában – ha nem is közvetlenül mellette – lakott néhány „templomos”, megértő ember, akik eleget tettek, néha apró, szimbolikusnak mondható ajándékok fejében, fura kérésemnek, hogy a gyerekekkel szedhessünk a kertjükből gyümölcsöt. Mikor kifogytunk a szomszédokból, a parókiához tartozó kertben foly­tattuk portyánkat Szász Tibor beleegyezésével. Télen pedig azt találtam ki, hogy a kátéóra végével a templomhoz vezető meredek részen rende­zünk egy hógolyó-csatát. Akit eltaláltam, az köteles volt a kapun kimen­ni. Ez a folyamat sokszor igénybe vett 30-40 percet is, dacára annak, hogy egy-két gyerek azzal is meglepett, hogy készített számomra néhány hó­go­lyót, s azokat kezem ügyébe eső kupacokba rakta. De elismertek „társuknak”, miközben betöltöttem a „falkavezér” szerepét. A konfirmációra készü­lőknek nem csak a Heidelbergi Káté kérdéseit kellett megtanulniuk, hanem egy (nem tudom, ki által össze­állított) füzetecskében lévő kérdésekre való válaszokat is, (főként) az erdélyi reformációval, egyház­történettel, tör­ténelemmel kapcsolatos személyi­sé­gekről szóló tudni­valókat taglaltuk (kb. 30-40 ehhez hasonló kérdés volt: ki volt Bethlen Gábor, Árva Beth­len Kata, Lorántffy Zsuzsanna, Heltai Gáspár, Károli Gáspár, Luther Már­ton, Kálvin János stb.). Ezeket a füzetecskéket írógépen sokszorosítot­tam, s a templom­ban konfirmáció alkalmával kikérdeztük, abból a meg­fontolásból, hátha az idősebbeknek sem árt valami „újat” hallani, vagy a régen tanultakat felfrissíteni. Egy ilyen konfirmáció után az illetékesek behívattak, és felvilágosítottak, hogy az nem tartozik az egy­ház felada­tai közé, hogy alkalmazottai ma­gyar történelmet tanítsa­nak. Értetlenked­ve vállat von­tam, s azzal érvel­tem, hogy ez nem más, mint egyháztör­té­net, s annak megismertetése a fiata­lokkal köteles­sé­günk, hiszen csak így lehet jó, követendő – keresz­tyéneknek elengedhetetlenül fontos – példákat elé­jük adni: „Tudják, hogy Bethlen Gábor állítólag huszonvalahányszor olvasta el a Szentírást, s mindenben ahhoz tartotta magát, magán­életében, a másokhoz, alatt­valóihoz való viszonyában, országvezetésben, politikában?” – kérdez­tem. A következő évben ismétlődött az egész: a tanítás, a kikér­dezés, s az utána következő érthetetlenség az ezzel megbízottak részé­ről, hogy nem tanultunk az előző évek tapasz­talatából, ezért jött a komolyabb, nyomatékosított fenyegetés, de mi folytattuk ott, ahol éppen előző évben abba­hagytuk.

Egyik legszebb élményem ebből az időből ugyancsak a konfirmációhoz kötődik: a konfirmandusokkal egész évben lelkiismeretesen foglalkoz­tam az említett körülmények között. (De nem csak ezért élveztem, ez azonban külön elégtételt adott.) Csupán a konfirmáció előtti főpróbára jött be Tibor bácsi, hogy finoman közöljük a konfirmandusokkal a más­nap tőlük kikérdezendő kérdéseket (azokat kérdeztük a főpróbán). Más­nap kon­fir­máció. Istentisztelt végén az egyik konfirmandus átadott Tibor bácsi­nak, meg nekem is egy-egy nagy csokor virágot. A virágok közül „kikandikált” egy-egy fehér boríték, rajta a névvel, jelezvén, kinek szánták. Mint később – amikor az irodában kibontottuk a borítékokat – kiderült, az övében 200.- lej, az én csokrom közepéből kilógó, nevemre szóló borítékban 1000.- lej. S a java – és ennek talán jobban örvendtem, mint a váratlan, majdnem egy havi fizetésemnek megfelelő pénznek – csak ezután következett: minden konfirmandustól kaptam egy-egy néhány szál (túlnyomórészt mezei) virágból álló csokrot (amit isten­tisz­telet alatt a szülők őrizgettek). Meg se tudtam szólalni a meglepetéstől, s elég kezem sem volt, hogy elfogadjam s megtartsam a csokrokat. A sok virágot belefektettük a palástomba (másképp nem lehetett elszál­lítani), s hat konfirmandus vitte a fél városon keresztül egészen az Olt utcáig. (Ott lábasba, fazekakba, vederbe, üvegekbe osztottuk szét.) 

Amiért ugyancsak alapos fejmosást kaptam az ügyeletes szekusoktól, az a vallásoktatás (ők hitoktatást mondtak, s akkor igyekeztem őket felvilágosítani, hogy a hit Isten ajándéka, azt ok­tat­ni nem lehet, esetleg segíte­ni elmélyíteni, megerősíteni: „talán min­den­­kiben van, csak van, aki elnyomja, vagy van, akiben mások akarják azt elnyomni”) során kifejtett „zeneoktatási tevékenységem”. Nagy nehezen megtanultam Marcsa (menyasszo­nyom, majd feleségem) segítségével 3-4 népdalt (sose tud­tam jól énekelni, úgy vélem, még akkor sem, amikor az iskolában tagja voltam a kórusnak: mindig csak brummogásra futotta tehetségemből), s a vallásórákon elénekeltük a gyerekekkel, hiszen feleségem is mindig hangoztatta, mennyire fontos az identitás­tudat (akkor magyarság­tuda­tot mondtunk) erősítésében. Az illetékesek megmagya­ráz­ták, hogy ez nem az egyház feladata. Szerencsémre ott volt a meg­értő, min­denben cinkos kánto­rom, Bitay Anti bácsi, aki azt mondta: „Sanyika, ezt ezután én végzem. Mi bajom lehet nekem, vén embernek? Még megfelelő rabruhájuk sem lenne számomra!” (Anti bácsi bőven „ütötte” a 120 vagy 130 kilót a kb. 160-165 cm-es magassága mellett.) Mikor újra hívattak, volt mivel taka­róznom: „Azt a kántor végzi, vallásóra előtt, amikor én még ott sem vagyok. Őt kértem meg, hogy foglalkozzon a gyerekekkel addig, míg meg­­érkezem.” S Anti bácsi élvezettel és nagy hozzáértéssel folytatta „destruktív, állam­ellenes” népdaloktatói tevé­keny­­ségét – megakadá­lyoz­va azt, hogy engem vádoljanak.

Egy másik, sokak számára emlékezetes eset (volt, aki több, mint 20 év múltával elevenítette fel, amikor egy segélyakció alkalmával Szentgyörgyön talál­koztunk): Egy nyári vasárnapon, istentisztelet alatt állok a vártemplom szószékén. Mindkét ajtó nyitva, hogy beáramoljon a hideg templomba a kinti meleg. A hátsó ajtón viszonylag kevesen közlekedtek, ha egyáltalán. Ott, a közelében nem is ültek gyülekezeti tagok az isten­tiszteletek alatt, csak ha nagyon sokan voltunk. A leghátsó sorokban most sem ült senki. Kb. 10-15 perccel az istentisztelet kezdete után meg­­­jelent az ajtóban egy férfi, aki gyorsan bejött, és leült az utolsó padsorba. A fejét lehajtva tartotta mindvégig. Föltűnő, kirívó volt a viselkedése: nem énekelt együtt a gyülekezettel, nem mondta együtt a bűnvalló imádságot. Egy darabig türtőztettem ma­gam, majd megsza­kítva az igehirdetést, oda­szól­tam Györgyjakab Lázár gondnoknak: „Gondnok úr, legyen szíves, gyújtsa fel hátul a villanyt, hogy az az úriember, aki az utolsó padsorban ül, lásson éne­kel­ni vagy jegyzetelni.” Mindenki odanézett. Az „úriember” felállt, és siet­ve elhagyta a templo­mot. Másnap hívattak a „szekura”, s kérdőre vontak: miért égettem le az emberüket? „Miért és honnan kellett volna tud­nom, hogy az kicsoda? Nem is érdekelt. S különben is csupa jóindu­latból cselekedtem: én csak azt akartam, hogy az illető valóban lásson is valamit.”

Egy párját ritkító, illetve példátlan eset a családlátogatásokkal kapcso­latosan. (Talán nem is lenne szabad ezt megemlíteni, de hozzátartozik ahhoz, ami annyira színessé teszi ezt a hivatást.) Az egyik idős, temp­lomláto­gató házaspár kért meg, látogatnám meg a lányukat, ugyan­is van egy kislány unokájuk, aki már hat éves, s rettenetesen csú­nyán beszél: nyilván az óvodában tanult meg így károm­kodni. A meg­beszélt napon elmentem a fiatal családhoz (ott voltak a nagyszülők is), s amikor belép­tem az ajtón, csapódott a fürdőszoba ajtaja, s kattant a zár: a kislány bezárkozott a fürdőszobába. Kb. félórát maradtam a családnál, de a kis­lányt sehogy sem lehetett kicsalni rejtekhelyéről. Családláto­gatás végé­vel megegyeztünk, hogy elköszönünk egymástól: nyílik és csukódik a bejárati ajtó, mintha elmentem volna, de én visszamegyek a nappaliba, hogy lássuk, mikép­pen reagál az unoka, amikor meglát... Nyílik a fürdőszoba ajtaja, és kijön az „édes csöppség” (így nevezték a nagy­szülők, az édesanya nemes egyszerűséggel „Angyal­ká”-nak szólí­totta) ezzel a szöveggel: „A... (s itt jöttek a nyomdafestéket sem tűrő szavak), azt hittem, tényleg azért jött a papbácsi, hogy kivágja a nyelvemet”, s amikor meg­pillantott, újra elba­rikádozta magát a fürdő­ben... Tehát a mindenkori pap volt a mumus, aki kivágja a csúnyán beszélő gyermekek nyelvét. Voltak, akik az orvos injekciójával, mások a papok bicskájával fenyegették a kicsiket... Újból leültem, és – szokásomtól eltérően – osztogattam a nevelési tanácsokat. Később még találkoztunk egyszer: szép, ügyes, lelkiismeretes, tisztelettudó, jól nevelt asszonyka, odaadó anyuka lett belőle. (Nem, nem az én – szüleinek adott – tanácsaimnak köszönhetően: csak éppen benőtt a „feje lágya”.)

És mégegyszer a családlátogatásokról: Már nem tudom, kinek az ötlete volt, de sor került arra is, hogy meglátogassam a központi ortodox temp­lom szomszédságában épült tömbház lakóit is tudván, hogy ott pártfunkcionáriusok és szekusok laknak. Ahol magyar név szerepelt a csengő mellett, oda becsengettem. S láss csodát: sok helyre beenged­tek, sőt kedvesen fogadtak, miután szétnéztek a lépcsőházban, hogy lát-e, figyel-e valaki. Az egyik ilyen látogatás alkalmával elmondja a viszonylag fiatal, kb. harminc éves férj, hogy „szeretnének egyházilag is megesküdni”. Kérdésemre elmondja, hogy ő – dacára annak, hogy refor­­mátus, mert református templomban keresztelték – nem konfir­mált. Mondom, hogy ezt pótolni lehet (a felesége – szintén református – viszont konfirmált), s utána megtörténhet a házasság­kötésük (egyházi) megáldása is. Ekkor mondja a fiatal asszonyka, hogy van egy hat hónapos kislányuk is, aki a másik szobában alszik, s az sincs még meg­ke­resztelve. Mindent elintézhetünk – volt a válaszom. Követ­kező alkalom­mal hagytam ott kátét, meg az említett egyháztörténeti tudni­va­lókat tartalmazó füzetecskét. Meglátogattam őket több alkalommal, s eljött az ideje annak, hogy magammal vigyem a palástomat, a többi kellékkel együtt. Megkonfirmáltam a férfit (együtt mondtuk el a Hiszek­egyet s a Miatyánkot, mindketten vettek úrvacsorát, elbeszélgettünk hit- és egy­házbeli kérdésekről), megtartottam a házasság­kötési szertartást, és meg­­kereszteltem a kislányt. Még két házas­pár – szintén reformátusok – volt jelen. A keresztszülők is párt­korifeusok voltak (állítólag tagjai egy falusi gyülekezetnek, de eszünkbe se jutott volna, egy ilyen kijelentést ellenőrizni). Így nőtt alkalomról alkalomra – legalábbis papíron – az egyházközségünk tagjainak száma. Ezek az emberek egymástól is féltek, hiszen amikor tőlük távozni készültem, előbb mindig kinéztek a lépcsőházba, s ha nem volt mozgás, akkor kiengedtek. Miután mögöt­tem becsukódott az ajtó, vártam egy-két percet, s becsöngettem a szomszédhoz, aki – miután ugyancsak szétnézett a lépcsőházban – beengedett... A lépcső­ház fele gyülekezeti tagunk lett.

Az itt szerzett ismeretséget könyörtelenül kihasználtam, hiszen olyan időket éltünk, hogy ezt sem, azt sem lehetett az üzletek polcairól egy­szerűen levenni, de néha – a jó összeköttetéseknek hála – csöppent valami az egyszerű halandónak is a pult alól. A párttagoknak, szeku­soknak pedig megvolt mindenük, amiről az egyszerű ember álmodni sem merészelt. Az egyházközségben évente néhány műsoros szeretetven­dégséget tartottunk. Rövid igei bevezető után (legtöbbször Szász Tibor tartotta) következett a „kultu­rális műsor”. Ez az én reszor­tom volt. A költők rövid, de színes életraj­zával kezdtem (néha egy-egy anekdota is belefért), s a vallásórásokkal és konfirmandusokkal verseket szaval­­tat­tam (Dsida Jenő, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Ady Endre, József Attila, Reményik Sándor, stb.). Az utóbbiért újból felhívattak. Honnan vannak a versek? Nem tudom, hogy Reményik egy „soviniszta”, „irredenta” költő, akinek a művei Romániában be vannak tiltva? Nem, nem tudtam, ezt eddig még senki sem közölte velem (ha van egy ilyen lajstrom – index librorum prohibitorum, így próbáltam csillogtatni latin tudásomat –, akkor kérem, adják ide, hogy tudjam, mihez tartsam magam; hát kide­rült, hogy ilyen lajstrom nincs, legalábbis nem a nyilvánosság számára), s hozzátettem: egyébként is sze­rin­tem csupán mélyen vallásos versekről van szó, amelyekkel a költő senkit sem bánt, amelyekben nem fordul senki ellen, csupán a remény­séget s az Istenbe vetett hitet akarja meg­tartani az emberekben.

A szeretetvendégségeken legtöbbször aprósüteményeket majszoltunk, s teával öblítettük le. (A kávé luxus volt, amihez nem lehetett könnyen hozzáférni: Magyarországról kaptunk néha egy-egy csomag Omniát.)  Egyszer gondoltam egy merészet, s az ortodox templom körüli tömb­ház­ban lakók jutottak eszembe, s hozzájuk fordultam egy szokatlan kérés­sel: tudnának-e szerezni száz pár virslit? Két nap múlva megkap­tam a választ: lesz virsli. S megrendeztük az első „virslis” szeretetven­dégséget, a férfiak pedig kaptak egy-egy üveg sört is (ezt Tibor bácsi szerezte, mert akkor mindent vagy „osztottak”, vagy „szerezni” kellett). A több mint két év alatt öt vagy hat ilyen alkalom volt. Rém büszke voltam magamra, hogy így tudtuk ezeket az alkalmakat megszervezni.

Apropó: ortodox templom. Egy adat még föltétlenül idekívánkozik: Sepsi­szentgyörgyre való érkezésem után felkerestem a helyi lelké­sze­ket, s bemutatkoztam. (Az ökumenét – később is – csak az evangéliku­sok­­kal gyakoroltuk, s azt is úgy, hogy többször helyettesítettem az evangélikus lelkésznőt, Bajka Katit az Olt utcai imaházukban, istentisz­teletek alkal­mával, amikor betegsége többször megakadályozta abban, hogy meg­tart­­sa az istentiszteletet.) A központi ortodox templom (akkor még nem készült volt el, de „gyülekezet” már volt) pópá­jánál való látogatásomkor megkérdeztem, hány lelket számlál a gyüle­kezete. A válasz: Sepsi­szentgyörgyön – a másik gyülekezetet, s a környékbeli falukban lakókat nem számítva – 72 (betűkkel is ideírom, hogy ne elírásnak tűnjön: hetvenkét!) család. (Ők családokat tartottak nyilván, s nem lelkeket.) S hová „fejlődött” ilyen szempontból ez a város nem egészen ötven esztendő alatt?!

A legzsúfoltabb napom Sepsiszentgyörgyön egy olyan vasárnap volt, amilyet nem kívántam még egyszer megélni. Azért is idekívánkozik, mert azt ma már én sem könnyen hinném, hogy ennyi összezsúfolódhat egy napra, s ezt a mai lelkipásztor hajlandó is lenne elvégezni. Szász Tibor – ha jól emlékszem – Svájcban volt, egyházi meghívásra Locarnó­ban üdült. Egyedül voltam a nagy egyházközségben. Kezdődött a nap azzal, hogy az irodában megkereszteltem kilenc órakor egy gyereket (a szülők nem akartak a templomba jönni, az apa egy szentgyörgyi gyár párttit­ká­ra volt, s nem akart semmit a véletlenre bízni, félt talán az esetleges következményektől, retorzióktól), tízkor megtartottam a vártemplom­ban az úrva­csorás istentiszteletet, utána következett az Olt utcai imaházban tartott, ugyancsak úrvacsorás istentisztelet (amit az előirány­zottnál későbben kezdtem, de erről tudattam egy héttel koráb­ban az Olt utcai imaházba járó gyüleke­zeti tagokat), két órakor egy eljegyzés (igehirdetéssel; ilyet addig még nem végeztem, s azóta sem igényelte más jegyespár), háromkor egy temetés, fél ötkor egy másik temetés, hatkor a vártemplomban a szokásos esti isten­tisztelet, aztán egy betegnek vittem úrva­csorát (a család mindig ragasz­ko­dott ahhoz, mert a férfi moz­gássérült volt, s akkor még megoldhatat­lan volt a kerekes szék, meg az utaztatás), majd egy mozgássérült gyerek otthoni megkonfirmálása, akit azelőtt három-négy hónap alatt erre felké­szí­tettem, s ezt a dátumot rögzítettük már az elején, hogy a keresztszülők eljöhessenek egy messzi városból. Este, amikor röviddel tíz óra előtt hazaértem, nem tudtam meginni a pohár vizet, annyira szúrt a torkom.  

De hogyan történt a temetések „jogának” odaítélése egy „átlagos” teme­­­­tésnél? Na, ezt is meg kellett szokni. De a mai napig hálás vagyok Tibor bácsinak a „módszerért”, hiszen sokat tanultam: tűrőképességet, spontaneitást, a csendes belső mosoly erejét, az előre való felkészülés szükségességét, a gyors reagálást, a mindenkori szolgálatra való állandó készenlétet. Első alkalommal még furcsa volt, de utána nagyon sokszor megismétlődött úgy, hogy végül majdnem természetesnek vettem, úgy­mond megszoktam. Ehhez tudni kell, hogy Tibor bácsi a Morbus Bech­terew nevű gerincbetegségben szenvedett (jómagam is, csak akkor még nem volt diagnosztizálva, habár gyerekkorom – gerinc- és meden­ce­csont-törésem – óta fájt a derekam), és tudom, hogy sokat fáj(hatot)t neki is a háta. De nem mindig. Hogy miért merem ezt állítani? Ugyanis, ha az iroda ablakán azt látta, hogy gyűlnek az égen a felhők, a derekát kezdte dör­zsölni, látványosan tapogatni: „Júj, júj, jaj, jaj, nem bírom, nagyon fáj, Sándor, lehet, hogy ma te temetsz.” Ha a felhőket elfújta a szél, újból megsimogatta, dörzsölgette a derekát, ilyen szöveg kísére­tében: „Na, na, kezd alábbhagyni a fájdalom, akkor én  is temethetek.” S ha újból megjelentek a felhők, kezdődött minden elölről. Csak közben telt az idő, közeledett az irodai szolgálatom vége, a déli egy óra, és akkor végleg el kellett döntenie, hogy kettőnk közül ki temet délután három vagy négy órakor. Ha én temettem, akkor haza kellett gyalo­golnom, ebédelnem, megborotválkoznom, átöltöznöm, felkészül­nöm, s eljutnom a háznál felravatalozott koporsóhoz, vagy a ravatalozó(ház)ba. S mindezt két-három óra alatt.

Apropó: temetés. Van köztük néhány felejthetetlen. Íme: még szolgá­latom legelején történt, hogy éjjel két órakor nagyon megkopogtatták az Olt utcai szolgálati lakásom utcára nyíló egyetlen ablakát. Kinyitot­tam, s szóltam a kopogtató fiatal férfinak, hogy jöjjön be. Mondja, hogy a felesége a szülészeten, született egy gyerekük, aki az orvosok szerint nem éri meg a reggelt. Meg kellene most azonnal keresztelni. Próbál­koztak már az esperesnél (mert a közelében laktak), de még az udvarra sem lehe­tett bejutni, csengő pedig nincs, és telefonálni sem lehetett a közelből (telefonfülke hiányában, mivel nekik sem volt telefonjuk). Bevonultam a „konyhát” és „fürdőszobát” a „nappalitól” és „irodától” elválasztó füg­göny mögé, felöltöztem, vettem a palástot, az ágendáskönyvet, az utcán várakozó – Szentgyörgyön akkor viszonylag ritka – autóba  ültünk, és irány a kórház. A kapus 10 lejért felengedett. A kórteremben egy ütött-kopott, rozsdás, valamikor fehér színű éjjeliszek­rényre tettem a Bibliát és az Ágendáskönyvet, egy nővér jelenlétében hozzákezdtem a keresz­tség sakra­mentumának kiszolgáltatásához (a szolgálatos orvos éppen csak benézett, s úgy tett, mintha nem látott volna semmi külö­nöset, s ezért végtelenül hálásak voltunk): fogtam egy poharat (én sem jutottam volna be a parókián lévő irodába, hogy elhozzam a kereszte­lési kancsót és tálkát, amelyek a páncélszekrényben leledzettek), vizet eresztettem a csapból, rövid liturgia, egy zsoltár felolva­sása, imádság és egy 4-5 perces keresztelési igehirdetést köve­tően meg­ke­reszteltem a gyereket, aki egy fehérből (nagyon) szürkére kopott lepe­dőjű ágyacskában feküdt. Az édesapa adott ötven lejt a fárado­zásomért. Ezt odaadtam az asszisztáló nővérnek azzal a kéréssel, hogy cserélje ki azonnal a lepedőt egy fehé­rebbel (s ha szükség, máskor is). Megvártam a lepedőcserét, átölel­tem a némán könnyező, hangta­lanul hálálkodó édesanyát, megsimogattam a gyerek fejét, megszorí­tot­tam az édesapa kezét-karját, átöleltem, majd elindultam egyedül a sötét éjszaká­ba. S mivel más megoldás nem volt, gyalog bandukoltam haza. A gyer­mek hajnalban meghalt. Harmadik nap temettem. A ravatalozóban viszony­lag sokan gyűltek össze. A kántor, Bitay Anti bácsi mellettem. Kezdeném a gyászistentiszteletet, s rápillan­tok a kis fehér koporsóra. Hát nincs rajta a fedél, így szembenézhettem a sima arcú, békésen, mereven fekvő gyerekkel. És néhány másodpercig nem tudtam meg­szólalni. Anti bácsi finoman meglökte vállával a felkarom, hogy kezdjem már. A rokonságból valaki észbe kapott, és lefödte a koporsót, miután az édesanya és édesapa megcsókolták és megsimogatták búcsúképpen a gyereket. Kezdhettem a szertartást, de a gombóc végig ott volt a torkomban, s a könnycsepp a szememben. Hiába a felkészülés: alig tudtam beszélni. Az első olyan temetésem volt, hogy az általam alig három nappal azelőtt kereszteltet kénytelen voltam temetni is. S ez volt az első csecsemőtemetésem.

Egy valószínűleg hihetetlenül ritka eset: egy délelőtt bekopog az irodá­ba egy nő, röviden köszön, majd azt mondja: „Na, végre megdöglött ez a mocskos, aljas disznó, ez a gyilkos...”. S elmondja, hogy meghalt a férje. Kondoleálni nem mertem. Nem tudtam, ilyenkor hogyan „illik” visel­kedni egy lelkipásztornak. Rákérdezek a furcsa „bevezető szöveg” oká­ra, s a „vígözvegy” elmondja, hogy a férje már hosszú évek óta súlyo­san alkoholizál. Egyik alkalommal Csíkba akart utazni, s akkor ért az állo­másra, amikor a vonat éppen elindult. Ő mégis fel akart ülni a vonatra, azonban részegen beesett a vonat kerekei alá, s elvesztette egyik lábát. Utána két mankóval járt, s ekkortól még többet ivott. Ilyenkor mindig megverte a feleségét. Most, az utolsó alkalommal is úgy meg­ver­te a mankójával az asszonyt, hogy az elterült a földön, s nem moz­dult. A férj megijedt gondolván, hogy megölte az asszonyt, ezért a kamrában talált, a mosáshoz használt marólúgból megivott majdnem egy egész üveget. Öngyilkos akart lenni. Az asszony közben magához tért, és kihívta a men­tőket, a férfit bevitték a kórházba, de 2-3 nap múlva – az özvegyen maradt feleség szerint – „megdöglött”. Nekem kellett elte­met­ni, s szól­ni a „vigasztalás” Igéjét a maroknyi, egyáltalán nem szomorkodó család­tagoknak, a temetésre tisztességből eljött 2-3 szom­széd­nak, csak a gyász­ruha felöl­tésével gyászukat kifejező végtisztesség­tevőknek, hogy ne mondjam: örvendezőknek.

A másik olyan temetés, amely megmaradt az emlékezetemben: volt már ravatalozó, de arra már nem emlékszem, miért kellett a szépme­zői tömbház előtti téren felravatalozott halottat onnan temetnem, s nem a ravatalozóból. Ha jól emlékszem majdnem ötven év távlatából, akkor egy Ópra nevű hűséges egyháztagot kellett temetni. Anti bácsival beültünk egy taxiba (volt egy ismerős taxisunk, valamilyen Feri bácsi, aki a saját – két világháború közti időből származó – Ford kocsijával fuvarozott minket ilyen alkalmakkor), kimentünk a Szépmezőre (ahová egyébként heten­­­te, általában szombatonként kijártam vallás- és káté­órát tartani), elvé­geztem a temetés első – háznál tartandó – részét, majd következett a nehezebb fele: a halottaskocsit gyalog bekísérni a köztemetőig, több mint 30 fokos melegben. Most is rajtam volt a kitűnő minőségű, vastag szövetből (32 nyüstös) készült atillám az ugyancsak meleg palást alatt (akkor még nem volt nyári palástom). Nyakig begombolkozva, a fekete gyapjúöltö­zetben legyalogoltuk a több, mint tíz kilométert. Én Anti bácsit sajnál­tam a maga kb. 120-130 kilójával, ő meg engem. Volt is amiért: a cipőmben is locsogott a hátamon lefolyt izzadság.

(Anti bácsiról a rosszakarói – ilyen pedig nem létezhetett, hiszen olyan volt a természete – sem tudtak volna valami rosszat mondani. Én pedig próbára tettem nemegyszer: a „Mester, a bősz vihar dühöng” kezdetű ének éppen talált a prédikációmhoz, s félve kérdeztem meg Anti bácsit, betehetem-e ezt az éneket gyülekezeti énekként, amiről köztudott volt, hogy egy „átlagkántor” által is nehezen énekelhető, ezért nem lehet el­várni egy gyülekezeti tagtól sem. Erre rázendített, s a cappella eléne­kelte. Különben is olyan hatalmas, öblös, tiszta basszus-bariton hangja volt, hogy simán „túlénekelt” egy 3-400 lelkes gyülekezetet. Egyszer – már nem emlékszem, milyen témájú – összejövetelt tartottunk a tem­plom­­ban, de Anti bácsival ketten felvállaltuk több szereplő szövegét, külön­böző hangárnyalatokban. Majdnem senki sem hitte, hogy csak mi ketten voltunk a karzaton, s alakítottuk a négy vagy öt szereplőt. S még nem is említettem csodálatra méltó precizitását a temetői nyilván­tar­tásban s felejthetetlen, hihetetlenül gyönyörű gyöngybetűit.)

Vagy egy másik eset. Egy neves orvos, ideggyógyász (Farcádi Simó Ferenc­nek hívták, s akit az említett Sugás éttermi törzsasztalnál ismer­tem meg), bejön az irodába, közli, hogy meghalt az édesanyja (ha jól emlékszem, egy nagyon művelt föld­birtokos nemes származású özvegye volt). Mindnyájan, akik az irodában voltunk, kife­jeztük részvétünket. Tibor bácsi nagyon alapo­san felveszi az ada­tokat (nem úgy, mint ma egyes lelkipásztori hiva­talokban szokás, hogy az irodai alkalmazott a gyászolókat néhány esetlegesen kiválasztott – hol, mikor született, foglalkozás, gyerekek, unokák száma, házastárs neve, lakhelye – kérdőív alapján kérdezi ki, ha egyáltalán kikérdezi, s nem csak az „űrlapot” tölteti ki a gyászolókkal, majd ezt az ívet átadja a szertartást végző lelkésznek, aki csupán ezeket az adatokat tudja esetleg bele­sző­ni a csak ennyiben személyre szabott prédikációba – itt is: tisztelet a kivételnek), egy órát is tart­hatott az aprólékos kikérdezés, majd a szokásos kérdés: mikor lenne a temetés? A doktor úr erre is válaszol, majd hozzáteszi: „Édesanyámnak az volt a kívánsága, és az enyém is az, hogy a segéd­lelkész, Sándor temesse.” Szász Tibor erre – bizonyára nehéz szívvel és egojában meg­bánt­va – ideadta az adatokat tartalmazó füzetet. Felké­szültem, elte­met­tem. A temetés után nekem átnyújtott boríték ötszáz lejt tartal­mazott, kevés híján egy félhavi fizetést (a segédlelkész bruttófizetése 1220.- lej volt, kézhez 1060.- lejt kaptunk). Szász Tibor uram két-három napig csendesen duzzogott engem látván, mintha tehettem volna arról, hogy engem kértek fel a temetésre.

Mindenki tudta Simó „Ferkóról”, hogy „büntetésképpen száműzték” Szent­györ­gyre, mert tehetsége, párját ritkító szakmai tudása, lelkiisme­retessége, ala­pos­sága, hozzáállása révén többre lett volna hivatott. Már főorvos volt. Ott maradhatott volna Marosvásárhelyen, és később Európa-hírű pro­fesszorának nyom­dokaiba, sőt örökébe léphetett volna. Ezt igyekeztek az emberi sorsok felett is uralkodó hivatalosságok meg­aka­­dályozni. S most a legenda (?), melyről senki sem merte tőle megkér­dez­ni, mennyi igaz belőle, de mindenki elfogadta igaznak, hiszen tökéle­tesen ráillett Simó doktor úrra. Professzora azt tanácsolta, hogy „Ferkó” lépjen be a Román Kommunista Pártba, ha érvényesülni akar. Állítólag barátai nagy meg­könnyebbü­lésére sikerült is erre rávenni, és a sebté­ben összehívott tagfelvevő gyűlésen minden simán is ment mindaddig, amíg fel nem állt egy igazi, meggyőződéses munkás párttag, és meg nem kérdezte: „Igaz-e hogy Simó elvtárséknak 50 hold földjük, tehát nagy birtokuk volt?” A jelenlévők megder­medtek, de szerencsére nem sokáig, mert egy kate­gorikus „Nem” hagy­ta el a főorvos száját. Min­denki nagyot lélegzett, pláné, amikor nyoma­té­kosítva megismételte: „Nem, kérem. Ez az ötven hold szemenszedett hazugság!” Szinte hallani lehetett a gyűlé­sen részt­vevők megkönnyeb­bü­lésének sóhaját. Sajnos, ezt a mondatot követte még egy: „Vegye tudo­másul, kérem, hogy Erdélyben egy valamirevaló birtok 500 holdnál kez­dő­dött.” A gyűlést hamar bezárták, a tagfelvétel elmaradt, s Simó Ferkó nem maradhatott Marosvásárhelyen, Szent­györgyre száműzték. Sokunk hasznára, sokak gyógyulására.

A másik hasonló eset a Veress Dániel író édes­anyjának (vagy csak közeli rokonának?) temetése volt. Ott is Szász Tibor vette fel az adatokat, majd a neves író közölte, hogy azt szeretné, ha én temetném, csak éppen arról nem szólt (miért is szólt volna?), hogy kik lesznek ott a temetésen. Én tapasztalatlan kezdő voltam, s nem voltam arra felké­szülve, hogy ott lesznek nemcsak az írótársak, költők, hanem a rádió- és tévériporterek is, mindenik a maga mikrofonjával, kamerájával vagy magnójával. Resz­ketett a térdem és minden porcikám, éreztem, hogy fogy az erőm, s patakokban folyt rólam az izzadtság, amikor meglát­tam ezt a csapatot a tömegben. Majd „megbá­torodtam” annyira, hogy a végén megköszön­ték a szolgálatot, sőt néhány dicséretet is „bezsebeltem” olyanoktól, akikre felnéztem.

Arra a cigánytemetésre is emlékszem, amikor az Olt partján lévő putrikból (már akkor fel akarta számolni a városvezetőség ezt a telepet, ami valamikor ezt követően megtörtént) kellett temetnem (már nem tudom, miért nem a ravatalozóból történt, de valószínűsítem: a költség miatt, habár az nem volt számottevő összeg). Elmentünk Anti bácsival, elvégeztük a szertartást, majd a halottaskocsit kellett felkísérni a közös temetőbe. Minden száz méteren meg kellett állnunk, mert valaki a gyászoló tömegből előre szaladt, azzal a kéréssel, hogy álljunk meg, mert X, Y (koma, kománé, sógor, sógornő stb.) rosszul lett, „elájult”. Ilyenkor előkerült az elalélthoz közeliek zsebéből az azonnal ható gyógyszer: a szilvapálinka, vagy valamilyen más tömény itóka. Két férfi megfogta két oldalt az „ájultat”, a harmadik pedig a szájához tette az üveget. Ez az alig 4-5 km-es távon legalább kéttucatszor előfordult. Közben a zenekar húzta. Temetés végeztével az egész klán ott maradt a temetőben, s a sírhant mellett húzták: „egyet szomorút, egyet vígat” – ahogy ők mondták.

Volt azonban olyan temetésem is, amikor az elhunyt hozzátartozói nem rendelkeztek annyi pénzzel sem, hogy kifizessék a harangozót. Ez 25 lejbe került. Két-háromszor történt meg, hogy ennek az összegnek a kifizetését vállaltam saját zsebből. Anti bácsi sem kért ilyen alkalmakkor semmit, én pedig ilyenkor elvből el sem fogadtam volna, de a harango­zó­nak nem volt kedve még ennyit sem „közmunkázni” (azaz néhány percig húzni a harangot).

Már nem emlékszem a dátumra, de vagy ’71 vagy ’72 februárjában volt. A főnököm külföldön tartózkodott. Tehát nekem kellett elvégezni egy temetési szertartást a domb tetején fekvő sírnál. Ez nem is lett volna baj, mert az természetes (volt akkor), hogy télen hideg van. Ekkor minusz 25 Celsius-fokot mutatott a hőmérő. Még az sem lett volna baj, de: kétoldali tüdőgyulladásom és kétoldali vizes mellhártyagyulladásom volt, s a lázam is 40,8 fok volt. A másik református kolléga – már nem emlékszem, miért – nem vállalta helyettem a szolgálatot. Elvégeztem. Egy napig feküdtem, s naponta bementem az irodába, csak éppen délután nem mentem el családokat látogatni.

Nagyon sajnálom, de a nevét elfelejtettem (s ha emlékeznék rá, akkor sem osztanám meg a kedves olvasókkal, ezért csupán keresztnevének kezdőbetűjét írom ide). Egy olyan gyülekezeti nőtagról van szó, aki a Vár­templomba járt isten­tiszteletre. Szépet akart, jót akart, óriási igye­kezettel, áldozatkészséggel. Késő ősztől tavaszig is azt szerette volna, ha az Úr asztalán mindig virág van. Frisset nagyon nehéz volt abban az időben (szezonon kívül) beszerezni, ezért M. néni hozott az asztalon lévő vázába öt szál tűzpiros műrózsát. Nagyon zavart. Ezért hétközben lehoztam a temp­lomból, s betettem az irodában a két ablak (értsd: a dupla ablak két üvege) közé. A függöny bizo­nyos mértékig „semle­gesítette” a látványt. Tehát következő vasárnap üresen maradt a váza. M. néninek azt állítottam (hogy ne mondjam azt: hazudtam), amikor a rózsák holléte felöl érdeklődött, hogy én nagyon szeretem a rózsát, s azért vittem le az irodába. Ezért következő vasár­nap M. néni újra hozott (három vagy öt, bizonyára attól függően, mennyi pénze volt) néhány szál rózsát. Azt is levittem az irodába. Amikor ez har­madszor is meg­történt, éreztem, tiszta vizet kell(ene) önteni a pohárba. Bejelentkeztem hozzá család­látogatásra (özvegy volt, gyerek­telen). Szépen fogadott. A konyha asztalán (a konyhában folyt nála a társasági élet a szomszéd­asszo­nyokkal, ezért engem is odaültetett az asztalhoz), meg­rö­kö­nyö­désemre, a következők fogadtak: egy fehér műanyag „csipketerítővel” leterítve az asztal. Azon egy átlátszó nylonfólia (bizonyára, hogy ne porosodjon a „csipke”), az asztal közepén egy kis porce­lántányér, a tányéron egy halvány kékes színben „virító” préselt üvegből készült váza, abban öt szál piros műanyag rózsa, azokat egy nylon fólia borította (gondolom, ugyancsak a por miatt, ezt azonban érkezésem után levette), de mivel tudta, hogy szeretem a zserbót, azzal kínált meg, és egy csésze menta­teával. Elbeszélgettünk. Kiadós beszél­getés volt, és őszinte, mert bevallottam, hogy addig „lódítottam”: enyhén szólva, nem vagyok oda a művirágért, azért vittem már az utolsó két alkalommal fenyőágat, illetve örökzöldet az Úr asztalán lévő vázába. Megértette. Megsajnált. Utána mindig ő hozta a zöldet – virág nélkül – a templomba. Nyáron pedig a kertjéből szedett friss „mezei” virágot. Így, utólag is, köszönöm megér­tését, bele­érzését, szívességét. Csodás, hívő, templo­mos nő volt, aki arra is hajlandó volt, hogy a lelkipásztor – számára bizonyára érthetetlen – ízléséhez alkalmazkodjon.

Van azonban egy nagyon kellemetlen, szégyellni való emlékem is az istentiszteletekről. Egy vasárnap délutáni istentiszteleten történt a vártemplomban. Szokásomtól eltérően erre az istentiszteletre nem készül­tem. Textusként a zsoltárok voltak soron, lectió continuaként, tehát egyik zsoltár következett a másik után. Ezért gondoltam: fog az ma menni készülődés nélkül is. Ezekre az istentisztele­tek­re rendszerint vasárnap dél­után készültem, de azon a vasárnapon még egy temetés is volt, ami felemésztette a készülésre szükséges időt. Feleségem ott ült az első padban. Elkezdem az igehirdetést, és a szószéken kezdtem „papolni”: csak mondom, mondom, mondom mindazt, ami a textussal kapcsolatosan eszembe juthatott, amit valaha is tanultam a teológián. Valamiért nem érzé­keltem az idő múlását. Erre mindig kritikus felesé­gem, amennyire csak lehetett, diszkréten, kinyújtja a karját a padsorból, melynek belső szélén ült, a másik kezével pedig többször ráütöget a karórájára. Észbe kaptam, és meg­néz­tem az órámat: már 33 perce prédikáltam, illetve mondtam a magamét. (Azóta sem fordult elő, hogy készületlenül fel mertem volna menni a szószékre.)

Apropó: Marcsa és szentgörgyi istentisztelet. Magyar szakot végzett feleségem volt a legjobb és legőszintébb kritikusom. Mindig meg­mondta, mit tartott jónak, mit nem (annyira). De „apróbb, kevésbé fontos dolgokra” is odafigyelt: például minden hosszabb gondolkodási szünetért (ide tartozott a fölös­leges, indokolatlan kötőszó használata is), minden nem helyén való, nem megfelelő kifejezésért, a nem éppen a legtalálóbb jelzőért, hibás mondatalkotásért, rossz szinoni­máért, tehát általa annak minősített hibáért eleinte 25 banit kellett neki fizetnem, később, amikor „egy kicsit fejlődtem”, 50-et, még később egy egész lejt (külön „tarifája” volt a gondolati hibának). Rengeteget tanultam kritikáiból, s akkor tanultam meg tömöríteni, amit később majdnem tökély­re fejlesztettem. Erre az egyik példa: két éve megfogal­maztam egy karácsonyi üdvözletet (ez 1972 óta vált szoká­sommá: eleinte csu­pán kisebb körnek, de 1986 – Német­or­szágba érkezésem – óta kiter­jettebb baráti és ismerősi körnek rendsze­resen írtam. Az üdvözleteket magam tervezem, s egy rövid bibliai Igéről való elmélkedéssel, s egy verssel „színesítem” a négy A5-ös méretű oldalt. 120 darabbal kezdtem, most alig ötvennél tartok, mert aki nem méltatott két egy­mást követő évben valamilyen válaszra – esetleg telefonon –, azt kihúzom a címtárból). Túl hosszúnak tartottam a szöveget (másfél sorral lett hosszabb a kelle­ténél), ezért arra kértem az egyik kollégát, lenne szíves elolvasni, s rövidíteni, húzni a szövegből. Egy rövidke kö­tőszót húzott ki a másfél oldalas szövegből. Egy tanárnőt is megkértem: neki sem sikerült többet kihúznia anélkül, hogy meg­változott, s hiányosnak ne tűnt volna a szöveg. Ennyit a tömörítésről.

Szász Tibor esperes úrral (felváltva használtam megszólítására az espe­res urat vagy pedig a Tibor bácsit) jó volt a viszonyom. Mindig tudo­másul vettem, hogy ő a főnök, én pedig a kis beosztott. Mindig (évekkel később is) elismeréssel és szeretettel tekintett rám és szolgá­la­tomra. Én pedig igyekeztem a belém vetett bizalomnak – mind a gyüle­ke­zet, mind esperesem, princi­pálisom részéről – a maximumig megfe­lelni, s néha az emberfeletti mun­ká­nak is eleget tenni, mert első pillanattól kezdve „élveztem” (szabad-e így fogalmaznom?) a hivatásom, a szolgálatot, a küldetésem (igen, vannak, akik megfeledkeznek arról, hogy az elhívás­hoz kapcso­lódik egy küldetés is: minek hívna el valakit az Úr, ha nem küldi ki a világba egy komoly feladattal?). Rengeteg tenni­valót bízott rám, naponta kihaj­totta belőlem a szuszt. Egyszer azonban túlcsor­dult a pohár. Történt ugyanis, hogy aznap meg kellett (volna) fogalmazni né­hány levelet, egy fordítást meg néhány kimutatást kellett volna elkészí­teni. Volt az irodában még három segítség Anti bácsin kívül: Fábián Marika (az akko­ri kilyéni lelkipásztor felesége, akivel még 2020-ban is felelevenítettük ezt az epizódot) esperesi titkárnő­ként, az egyházmegye alkalmazásában, Bartha Sanyi (akkor oltszemi lelkipásztor) „mindenes­ként”, valamint Dancs Margit egyházközségi alkalmazottként, akire hiva­ta­­losan a teme­tő adminisztrálása tartozott, de egész nap az utcákat járva a temetőfenntartási díjak „mellett” az egyházfenntartói járuléko­kat szed­te be. Azért írtam idézőjelbe a „mellett” szót, mert egyházfenn­tartói járulék beszedésére nem lehetett senkit alkalmazni, de a temetői díjak adminisztrálására igen. Így magától adódott a meg­oldás: Margit néni rótta az utcákat, hogy beszedje a temetődíjat, és „mellette” – mint­egy „mellékesen” „elfogadta” a felajánlott egyház­fenn­tartói járulékot is. (Később Solymossy Katalin töltötte be ezt a tisztet.) Na, azon a bizonyos napon Fábián Marika és Bartha Sanyi volt még az irodában, s Szász Tibor uram sorolja, miket kellene azon a napon elvégeznem. Annyi volt, amit felsorolt teendőként, írnivalóként, hogy nem lett volna elég három-négy nap sem az elvégzésre. „Hát, esperes úr, más megoldást erre nem látok, mint...” – erre meg­fog­tam az írógépet, 20-30 centiméterre fel­emeltem az íróasztalról, s alapo­san megnéztem az ablakot. Elszakadt az a bizonyos cérna. Annyira eltö­kélt voltam, hogy talán ki is dobtam volna az írógépet a csukott ablakon, ha Bartha Sanyi nem fogja meg a gépet, s Marika nem áll az ablak elé. Ugyancsak ő szólott megnyug­tatólag né­hány keresetlen szót. Szász Tibor meg sem tudott szólalni a meg­le­pe­téstől. Ezzel a gesztussal, hirtelen fellobbaná­som­mal azonban elértem azt, hogy utána irodai munkával sosem akart többé túlterhelni, s nem kért lehetetlent.

S volt olyan is, nem is egyszer, amikor Tibor bácsi határozottan mellém állott. Volt egy unokája, M. Ő is vallásórára járt a többiekkel. Való­színűleg annak tudatában, hogy az ő nagyapja a mindenható főnököm, egyszer nagyon pimaszul feleselt. Odamentem hozzá, becsületesen megfogtam a két vállát, s nagyon nehezemre esett, hogy ne rázzam meg. Dühös voltam, s talán hangosabban, mint kellett volna, letoltam, s kiutasítottam a teremből. Óra vége volt, s ő sírva elfutott a parókiára, ahol nagyapjának elpanaszolta a vele történt „szörnyűséget”: mit tett vele ez a Sándor. Arról azonban hallgatott, hogy mi váltotta ki a segédlelkészből, mármint belőlem ezt a reakciót. A nagypapa rákér­de­zett, s mivel lementem a parókiára, ezért hallótávolságon belül voltam, nem mert ferdíteni: elmond­ta úgy, ahogy történt. Erre a nagyapjától kapott egy becsületes taslit. A nagypapa megmentette a becsületemet, „alátámasztotta” unokája által kétségbe vont „tekintélyemet”, s az unoka is megszelídült.  

Egy szép napon azzal konfrontáltam a főnökömet, hogy nősülni szeret­nék. Már nem bírtam Marcsa (már menyasszonyom) nélkül, s nagyon komplikált volt az udvar­lás logisztikai lebonyolítása, a sok utazgatás (Marcsa akkor Tatros­forráson, a Gyimesekben tanított). Az esperes úr fölvilágosított, hogy Szentgyörgyön érvény­ben van egy presbiteri hatá­rozat, mely sze­rint a mindenkori segédlelkésznek nem szabad megnő­sülnie. (Soha ki nem mondott, de sokak által valószínűsített oka: az egyik segédlelkész megnősült, és feleségét is tiszteletes asszonynak szólították éppúgy, mint az esperes úr feleségét, Mária nénit. Ez lehe­tett tehát a tulaj­donképpeni ok. A hivatalos indoklás úgy szólt, hogy az egyház­község nem tud megfelelő lakást biztosítani, s ez valóban stimmelt: ahol én lak­tam, majd mi laktunk, nem lakás volt, hanem csupán egy közepes méretű szoba.) Márpedig akkora volt a szerelem Marcsám iránt, hogy mind nehe­zebben teltek a nélküle eltöltött napok. Ahhoz, hogy egybekelhessünk, meg kellett volna várnom a második lelkészképesítő vizsgám, míg választható leszek, és elkerülök Szent­györgyről egy másik gyülekezetbe. Erre, az ún. „nagypapi vizsgára” azonban egy év haladékot kértem, mert ilyen munkavolumen és tempó mellett képte­lenség volt felké­szülni. Szó és kommentár nélkül engedé­lyez­ték, hiszen ismerték Szász Tibort. A presbitérium részéről elhangzott az az óhaj, hogy maradjak Sepsiszent­györgyön örö­kös segédlelkészként. Ezt nem akar­tam vállalni. Egy másik variáns is szóba került: Csíkszeredába hívott (állandó) segédlelkésznek az ottani lelki­pász­tor. Azt egy rövidke levélben vissza­utasítottam, mert megér­dek­lődtem a körülményeket, amelyeket nem akartam elfogadni. Azt írtam Vántsa Zoltánnak, hogy azért nem fogadom el a meghívást, hogy egy év múlva egyikünk se mondhassa: „Nem ilyen lovat akartam!” Más megoldás nem maradt, mint az itteni presbiteri határozat meg­vá­l­toztatásán fáradozni. De hogyan? A presbitériumot a főnököm teljes mértékben „uralta”. Egy-két ember volt, aki néha – ha halkan is, de – merte hangoztatni eltérő véleményét. Ezeket azonban mindig könnyen leszavazták. Mitevő legyek? – hiszen Szász Tiboron múlott az egész, nem a presbitériumon. Felbátorodtam azon, hogy nagyon szeretnek a szentgyörgyiek, és né­hány oszlopos szószólóm is akadt a gyülekezetben (a két, már említett nagynéném és azok ismerősei, meg azok, akik a szolgálataim nyomán megszerettek és tiszteltek, sőt jónéhány presbiter is nyíltan kiállt mellet­tem, Lukács Imrével, az imaházi gondnokkal az élen), ezért elhatároz­tam, hogy valamiképpen (nem volt könnyű) túljárok az esperes eszén, vagy törésre viszem a dolgot. Egyik olyan alkalommal, amikor Szász Tibornak Kolozsvárra kellett utaznia (püspöki széki tag és igazga­tótanácsos is volt), kértem, adjon egy olyan igazol­ványt, hogy a három napra, míg ő távol van, paró­kusi jogokkal ruház fel (abban az időben gyűjtötték össze a gyüleke­zetek kegytárgyait, és vitték Bukarestbe azzal az ürüggyel, hogy ott biztonság­ban vannak, holott azért kellettek, hogy legyen az ország által felvett kölcsönökre fedezet, ezért azokat a nyugati hitelezőknek kellett bemutatni), ill. szükség esetén túl is adjanak rajtuk.  Ezért jártak akkortájt parókiáról parókiára a kultusz­mi­nisztérium embe­rei, társulva a szekusokkal, hogy begyűjtsék a fon­to­sabb iratokat, anyakönyve­ket is „biztonságos megőr­zés” céljából, az egy­házközségek tulajdonát képező kegytárgyak mellett (ha eltörlik a múltat, akkor bizonytalanná válik a jövő is!). Hangsúlyozták, hogy az egyház­községben mindig elérhetőnek kell lennie egy olyan személynek, aki mindazon jogokkal rendelkezik, amikre a tár­gyak áta­dásakor szükség lenne. Az engem ideiglenes, meghatározott idő­re szóló parókusi jogokkal felru­házó „papírost” meg is kaptam Szász Tibortól, hiszen ő is tartott a szekusoktól, még akkor is, ha „vörös espe­res­nek” (értsd: a rendszerrel szimpatizáló, együttműködő esperesnek nevezték, s a diplo­matikus érzék­kel kevésbé megáldottak egyszerűen lekom­mu­nistáz­ták). Köz­ben én otthon, Szász Tibor beleegyezésével, az Olt utcá­ban, az ágyam alatt rejtegettem az egyházközség féltve őrzött, 17. századi kely­hét, amit eltűntnek nyilvání­tottunk, de oda kellett volna adni az elvtár­sak­nak egy-két anyakönyvet. Ahogy megkaptam a felhatalmazást – még Szász Tibor jelenlétében – hogy ő is lássa (hiszen elmenetele előtt még téblábolt egy keveset az iro­dá­ban) –, neki­fog­tam megírni a meghívót egy rendkívüli presbiteri gyű­lés­re, amelynek egyetlen tárgysorozati pontja volt: a segédlelkész nősü­lési szándéka. Amikor ezt Szász Tibor meglátta, csak arra kért, vár­jam meg, míg Kolozs­várról visszaérkezik, s akkor majd „beszélhetünk róla”. Harmad­nap visszaérkezett. Vártam hét üveg borral egy táskában a laká­sán. Azt mondtam, amikor arra kért, bontsak meg egy üveget: egyet igen, de a többit csak akkor, ha megvan a bele­egyezés – ha nincs, akkor otthon iszom meg bánatomban. Jelen volt a beszélgetésen fele­sé­ge, Mária néni, meg a lánya, Babuci, és ter­mé­szetesen menyasszonyom, Marcsa is. Kiadós beszélgetés következett, amelyben mindenki kifejtet­te véleményét. Marcsa többnyire hallgatott – hát mi mást is tehetett volna? A lényeg: megvolt az engedély (újabb presbiteri határozat nél­kül!), miután kiürült mind a hét üveg bor. 1971. augusztus 12-én házas­ságot kötöttünk. Esketési szertartás a Vár­templomban (a fényképeket Bartha Árpád fotóművész készítette, s az orgonán is egy orgonaművész, zenetanár játszott, ha jól emlékszem, Herczeg Tibor volt a neve, és éne­kelt egy hölgy is – a neve most hirtelen nem jut eszembe, mert Herczeg uram kérte meg a szereplésre. Csodálatosan, utánozhatatlan hangszínnel énekelte az Ave Mariat). Utána lagzi a Sugás ven­déglőben. Ez is érdekes volt: kiküldtünk száz embernek meghívót, 86-an jelezték részvételi szándé­kukat, 115-en jöt­tek el. Így is sokan megsértődtek a gyülekezetből, hogy nem hívtuk meg. Esküvőnkre a főnököm nekem „nagyvonalúan” sza­bad­napot adott: „Akkor vasárnap nem kell prédikálnod”. Így is boldogak voltunk. Vasár­nap, amikor befejezte az imaházban az istentiszteletet, bejött hozzánk a segéd­lelkészi „lakásba”, s újabb „nagyvonalúságról” tett bizonyságot: „Sándor, holnap sem kell irodába jönnöd!”. A boldogság nem sokáig tartott. Én eskü­vőnk után néhány nappal mumpszos lettem, s melléje jött még egy agyhártyagyulladás is. Fákó András doktor kezelt. Nagyon kemény fájdalomcsillapítót adott, mert majdnem kibírhatatlan volt a megdagadt herém miatti fájdalom. Három napig kómában voltam. Felé­pü­lésem kezdetének, az orvos sike­res kezelésének első jele az volt, hogy elszívtam egy negyed ciga­rettát. Fákó doktor gyújtotta meg, és adta a szájamba, így akart megbizonyo­sodni kezelésének hatá­sos­ságá­ról. Állí­tó­­lag a kóma ideje alatt olyan verseket szavaltam, amelye­ket azelőtt sosem tanultam meg kívülről. Felépültem, de az utána elvégez­te­tett laborvizsgálatok azt mutatták ki, hogy steril, tehát nemzésképte­len vagyok, közös gyermekünk tehát nem lehet. Kell ennél keservesebb diagnózis egy fiatal, gyermeket akaró párnak? Levert hangu­latban éltük minden­napjainkat, nagyrészt szabadnapok nélkül. Marcsa ekkor már Három­széken tanított, Dálnokon. Az Olt utcában laktunk – mint már emlí­tettem – egy egyhelyiséges lakásban, a szom­szé­dokkal közös vécé­vel. Volt abban az egy szobában „konyha”, „éléskam­ra”, „előszoba”, „nappali”, „háló” és „fürdőszoba”. A „konyhát, kamrát és fürdőszobát”, ahol a csem­pekályha is állott, egy függöny választotta el a „hálótól, nap­palitól és irodától”. (Apropó, iroda: házasságkötésünkre kaptunk a hívek ajándé­kaként egy csodálatos intarziás, hihetetlenül nehéz, masszív író­asztalt, ami ma is megvan Kolozsváron a nagyobbik fiam, Zoltán szobá­jában.) Marcsa naponta ingázott Dálnokra. Számára hihetetlenül nehéz volt, hiszen néhány kilométert jövet-menet is kellett gyalogolni: télben, szélben, nyárban, hőségben, esőben (mert a busz csak a Szentgyörgyről Kézdivásárhelyre vezető főúton állott meg. Ezért néha megszállt kollé­gámnál, Mike Bálintéknál, akivel jókat lehetett vitatkozni. (Ilonka, a felesége csodála­tos, csendes, szor­galmas, jóindulatú, elnéző, állandóan békítő han­gulatú asszony volt, aki – csodálom! – eltűrte egy életen keresztül „puzduri”, de mégis szere­tetre méltó, érzékeny lelkületű férjét, Bálintot, akit leginkább azzal lehetett kihozni a sodrából, ha az ember már első percben igazat adott neki: „Úgy van, Bálint, úgy van”. „Dehogy van úgy, hát meg se hallgattál”.)

Emlékszem, hogy Marcsa egyszer azt is mondta, jó, hogy nagy sár volt, mert így nem fújhatta el a Nemere. Ez így nem volt tartható állapot. Vál­toztatni kellett. S ekkor újból jött égi segítség: 1972 kora nyarán, Kolozs­váron, az egyházkerület­nél megürült egy állás. A Református Szemle szer­kesztői állása. Elődömet meghívták előadótanárnak az egyetemre. Úgy gondoltam, megfelelnék az előírt feltételnek, követelményeknek (a román, német és magyar nyelv minél magasabb szintű ismerete szóban és írásban, fordí­tói, tolmácskodási képesség, párosulva munkakész­ség­gel, hozzáértéssel, odaadással). De akkor meghallottam, hogy kik jelent­kez­tek az állásra. Elsősorban ott volt az állást kiíró püspök, D. Nagy Gyula keresztfia, akkortájt marosvásárhelyi lelki­pász­tor (nevére már nem em­lék­szem), három teológiai tanár négy fia (mindnyájukra jól emlékszem, hiszen kettő­ből később rektor is lett a teo­lógián). Az egyik jelentkező Szőcs László volt, Szőcs Endre teológiai tanár (hébert oktatott) fia, akivel jó barátság­ban voltunk (együtt készí­tettünk el sok dolgozatot és írtunk még több prédi­ká­ciót – lásd az egyetemi éveimet és kereseti lehető­ségeimet tag­la­­ló fejezetben). Kértem a püspök úrtól egy kihallgatást, s felutaztam Kolozsvárra, hogy megtudjam a versenyvizsga lebonyolítá­sának módját. Megkér­dez­tem, kik vizsgáztatnak, teológiai taná­rok? Azt vá­laszol­ta, nem, nem teológiai tanárok, azonban nem mond­hat­ja meg sem ne­vüket, sem beosztásukat, sem munka-, ill. szolgálati helyüket, de biztosít afelől, hogy mindenkinek egyforma esélye lesz. Még a keresztfiával sem kivé­telez, habár szeret­né, ha az nyerné el az állást. (Ha teoló­gi­ai tanárok vizsgáz­tattak volna, akkor felesleges lett volna jelentkezni a verseny­vizsgára, ugyanis – talán jogosan – esélytelennek tekintettem magam.) Megnyugodtam. És végképp eldön­töt­tem: jelentkezem a vizsgára. Szőcs Laci táviratozott nekem Szentgyörgyre. A táviratban csak egy rövidke kérdés: „Jössz-e a vizsgára? Laci”. Még aznap válaszoltam olyan röviden, mint ahogyan kérdezett: „Igen. Sándor”. Erre elment, és visszavonta jelentkezését. Így indokolta meg az őt faggató püspöknek: „Gábry­val nem lehet versenyezni sem románból, sem német­ből. Már az óvodában németül kérte a bilit, s azt is tudom, milyen szinten beszél romá­nul. Azt is gyerekkorában sajátította el.” Eljött a vizsga napja. Öten vizsgáztunk: hárman teológiai tanárnak voltak a lelkipásztori diplomával rendelkező fiai (a negyedik, Szőcs László visszalépett), egy pedig – mint említettem – maros­vásárhelyi lelkipász­tor, a püspök keresztfia. A két test­vér (J. I. két fia, A. és T.) nagy szótárakkal felszerelkezve jelent meg. Ami­kor a vizsgáztatók – egyetemi tanárok voltak, a Babes-Bolyai Egye­tem ro­­mán meg német nyelv és irodalom tanszékeiről – meglátták a szótá­ra­kat (nekem és a többieknek nem is jutott eszébe, hogy ilyent már a vizs­gán is igénybe vehetnénk), s a két testvér kérdésére, hogy használ­hat­ják-e, azt vála­szolták: Igen, de nem most, majd akkor, ha sikerült a versenyvizsgájuk, és elfoglalhatják az állást. A két egyetemi tanár mellett ott volt a püspök, a titkárnője (dr. Tunyo­ghy-Csapó Gyulá­né) és dr. Tőkés István. Az írásbe­lihez kaptunk egy fél­ol­dalnyi, sűrűn gépelt magyar szöveget, két fehér lappal összefűzve, meg egy – ugyancsak 30-40 sornyi – román és egy hasonló terjedelmű német szöveget, azonos módon összefűzve. Min­den nyelvből a másik kettő­re kellett fordí­tani. Már akkor felhívtam magamra a figyelmet, hiszen megkérdeztem: Szétvá­laszt­hatók-e az alsó lapok a gépelt felsőtől, amely tartalmazta a fordítandó szövegeket, s meg­jegyeztem, hogy ezt – az ily módon való összefűzést – csak olyas­valaki tehette, aki életé­ben még nem végzett egy fordítást sem. Mire a püspök csak ennyit mondott: „manu propria” (saját kezűleg)! De belátta, hogy ez meggondolatlanság volt részéről. A logika, a gyakorlatiasság győzött, így a lapokat szétválaszt­hattuk, hogy ne kell­jen körül­ményesen, állandóan – fölöslegesen időt vesztegetve – lapoz­nunk. Kö­vet­kezett a szóbeli. Téte­le­ket húztunk. Egy Rebreanu-regényt kellett elemeznem, s a tartalmát röviden elmondanom. Az egyik tanár kérdezi, emlék­szem-e egy párbe­széd­re a regényből. Halványan – volt a vála­szom. És kissé ingerültséget tükröző hanglej­tés­sel folytattam: „Most, ha jól tudom, nem érettségi vizs­­gán vagyunk. Önöknek csak azt kell megállapítaniuk, hogy megfelel-e román tudásom a követel­mé­nyek­nek! Szerintem az eddig elhangzottakból erre tudnak következtetni”. Igazat adtak, s azzal be is fejeződött a vizsga. Reg­gel kilenckor kezdtük, s egy rövidke kávé­szü­net­tel majdnem háromig tartott. Míg folyt a szóbeli, a tanárok kijaví­tot­ták az írásbeli vizsgákat (de már az írásbeli első harmada után is lehető­sé­gük volt az általunk papírra vetetteket átnézni). A vizsgák végez­­tével még együtt marad­tak a vizsgáztatók néhány, talán 10-15-20 percig, majd Tőkés István uram közölte a végeredményt: mindenkivel kezet fogott, gratulált a jó teljesít­ményért, s majd közölte, hogy csak egy teljesít­ményt mondhat a többi közül kimagaslónak, a Gábry Sándorét. A püs­pök úr és Tőkés uram arra kértek, maradjak vissza, lenne még néhány apró megbeszélnivaló. A töb­bieket elbocsátották. Tőkés uram újból odajött, és azt mondta: „Hát, Sándor egy lóhosszal győzött.” Megjegyeztem (nem tudom, mi ütött belém akkor, honnan a bátorság, miért a föltétlen kekeckedés?): „Ezt nem ló­ver­senyként éltem meg.” Erre Tőkés uram javított: „Akkor mondjam úgy, hogy egy fejjel maga­sabban állt?” S erre a szájízem­nek jobban meg­fe­­lelő megállapításra is hülyén – a diplomácia és a jólne­veltség, az ész­sze­­rűség szabályainak mindenben ellentmondó, pimasz, pökhendi mó­don – reagáltam. Bizonyára azzal nem nyertem el szimpá­tiáját, amikor nagy­­képűen azt válaszoltam: „De abban lehetett is valami”. (Igen, igen: a szájam sokszor gyorsabban járt, mint az agyam működött. Én ma­gam­nak így fogalmaztam meg, s másokkal is megosztottam önvizsgálatom eredményét: három év alatt megtanultam beszélni, s negyven-ötven-hatvan-hetven esztendő alatt sem tanultam meg hallgatni.) Később, amikor dr. Tőkés István tanár úr lett a Református Szemle főszerkesztője – D. Dr. Dávid Gyula után –, s ezzel közvetlen főnököm, az irodájában őszintén bocsánatot kértem akkori „melléviselkedésemért”. Végtelenül tiszteltük egymást, csodáltuk egymás munkabírását (habár vele alig lehetett ilyen szempontból felvenni a „versenyt”), s nagyon jólesett, amikor elismerte teljesítményemet, hozzáértésemet, munkabírásomat, odaadásomat.

Így megoldódott a nagy kérdés: Háromszéken maradni (segéd­lelkész­ként Szentgyörgyön, esetleg szotyori lelkészként, ahol üresedett a lelkipásztori ál­lás, s föltételezem, talán megválasztottak volna), vagy másho­vá menni? A máshová lett a megoldás. Következett Kolozs­vár. Másodszor. (A Teológián töltött tanulmányi éveim után) 1972. novem­ber 19-től 1980. augusztus 15-ig dolgoztam (azt is szolgálatnak éreztem) az egyházkerületnél szerkesztőként (de sok más megbízatást is kaptam), amikor – visszavonva állampolgárságomat lemon­­dásra kény­sze­rítettek.

Visszatekintve erre az ötven év előtti, Sepsiszentgyörgyön töltött több, mint két évre, csak így tudok fogalmazni: Hálás vagyok Istennek és egykori principálisomnak