Gábry Sándor
egykori sepsiszentgyörgyi segédlelkész visszaemlékezései
a múlt század ’70-es éveinek elejére
(Egy konfirmációi csoportkép, melyen Szász Tibor esperes, Györgyjakab Lázár gondnok és Gábry Sándor látható)
„Ha a munkánk vagy a karrierünk nem felel meg számunkra, akkor másvalamibe kezdünk. A hivatását azonban nem választja az ember. A szóban is benne van, hogy minket hívnak. Akinek hivatása van, úgy érzi, nincs választása, engedelmeskednie kell a hívásnak, különben nem talál rá saját életfeladatára, küldetésére.” (David Brooks)
„Válassz olyan foglalkozást, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod.” (Konfuciusz)
Teológiai tanulmányaim intézményi keretek között való elvégzése után eljött végre a várva várt pillanat: elkezdeni az idealizált hivatás gyakorlását. Szívrepesve vártam, s közben szorongtam, mert millió kérdés vetődött fel bennem, a (számomra akkor) legfontosabb mellett: Vajon hová, milyen környezetbe kerülök? Féltem attól, hogy egy Isten háta mögötti, sáros kis faluba helyez ki a püspök úr. Nem a sáros kis falutól féltem, hanem úgy véltem, megölt volna a szégyen: városi gyerek lévén nem tudtam megkülönböztetni az árpát a rozstól (csak a búzát ismertem fel, s a zabot), nem tudtam, mire való a dughagyma, szőlőt metszeni sem tudtam, sosem palántáztam, s nem tudom, hogyan tűrtem volna lelkileg, ha vasárnaponként csupán egy tucatnyi ember kíváncsi arra, amit Isten nevében mondani akarok. Most is szerencsém volt, mint oly sokszor eddigi életemben (de tudjuk mindnyájan: a szerencsét meg kell keresni, és keményen meg kell dolgozni érte): a kihelyezési aktusra a teológia dísztermében került sor. Egy alacsonyabb, viszonylag nagy pocakos, oldalra fésült, lelapított, sötét hajú, tokás esperes kért és kapott szót. Bemutatkozott: „Én Szász Tibor sepsiszentgyörgyi esperes vagyok..., az, aki a segédlelkészeket élve falja föl... Ki akar közületek Sepsiszentgyörgyre jönni?” Egyedüliként jelentkeztem, hiszen Édesanyám biztatott (erről a lehetőségről már korábban beszélgettünk), hogy ne féljek, s ha Szentgyörgyre kerülnék, akkor sem leszek magamra hagyatva: van ott két tekintélyes, jó hírnévvel, renoméval rendelkező nagynéni, akik oszlopos tagjai a gyülekezetnek, s akiknek a városban is nagy tekintélyük van: Bálint Piroska néni (a háború végével Amerikába disszidált Séra István felesége, aki második házassága révén viselte a Bálint nevet – elhunyt férje bankigazgató volt, majd a Hangya Szövetkezet elnöke) és testvére, özv. vitéz Szőcs Jánosné (csak oldalszúrásként jegyzem meg: akkoriban ki kellett érdemelni a vitézi titulust, manapság pedig elég, ha valakinek van egy ivócimborája, aki ugyancsak így kapta a címet, s az ajánlja be az „exkluzív” társaságba. Természetesen itt is: tisztelet a kivételnek). Mindketten Bikfalván születtek, de itt, Sepsiszentgyörgyön, az Olt utcában, a 15. szám alatt laktak, srégen szemben az Olt utcai (volt) református imaházzal, a Gyárfás Jenő utca sarkán (fenyőfákkal és kovácsoltvas kerítéssel körülzárt udvaron; ma is megvan az ingatlan: ízléstelenül feldarabolva, elhanyagolva; ahol annak idején csak a két nagynéném élt, ma három különálló „házat” alakítottak ki, megfosztva az eredeti ingatlant minden szépségétől, jellegzetességétől, nagyvonalúságától. Bálint Piroska néni később, 1972-ben kitelepedett a lányához Budapestre. Lányának a férje (Vince) ugyanakkor – tehát a veje – volt egyszemélyben a nevelt fia is, hiszen Piroska néni második férjének, amikor egybekeltek, volt már egy felnőtt fia, aki beleszeretett Piroska néni lányába, majd azt feleségül is vette. Piroska néni első férje, Séra István a háború utolsó napjaiban beültette az egész családot az autóba, s Bécsig meg sem álltak. Ott azonban ketté oszlott a család, elváltak útjaik: Piroska nénit, bár nagyon félt az esetleges visszatéréstől, a honvágy kegyetlenül gyötörte, míg férje nem bízott sem a románokban, sem az oroszokban, s kiment a három közös gyerekkel Amerikába. Az egyik lánya, Piroska visszajött Budapestre, a másik, Dóra kivándorolt Ausztráliába, s fia, István Amerikában maradt az édesapjával. Amikor Piroska néni visszajött Sepsiszentgyörgyre, nehezen élt meg, ezért a kórházban a vécésnéni feladatkörét vállalta el, de a bálban (ezt nekem nem is egyszer majdnem büszkeséggel mesélte, én pedig szívesen hallgattam) őt kérték fel legelőször táncra az illusztris, jó nevű – habár rangjuktól megfosztott – nemes férfiak. Egyik legjobb barátnője Szentkereszty bárónő volt. Marcsánál (volt feleségemnél) van Kolozsváron egy fénykép, ami Édesanyám mellett a két, előbb említett hölgyet is ábrázolja 1940-ben, a magyarok Kovásznára való bevonulásakor. Amikor Piroska néni készült Pestre kitelepedni, megfogalmaztam egy kérvényt, melyben arra kértük „pártunk” helyi vezetőit, hogy engedjék meg neki még egyszer megnézni és megsimogatni a régi, elkobozott bútorait, amelyek még néhány évtized után is a megyei pártfőtitkár irodáját ékesítették. Rózsafa-gyökérből faragott bútorok voltak. Elkísértem tehát oda Piroska nénit, hogy búcsút vehessen szeretett bútoraitól.
1970. szeptember 1-től szólt a kinevezésem Szentgyörgyre. Augusztus elején indultunk el két barátommal egy gerinctúrára a Keleti Kárpátokba. Óriási utat tettünk meg: Brassótól Gyergyószentmiklósig, s onnan Szovátáig. Közben, ha lehetett – ha olyan helyiségeket is érintettünk, ahonnan lehetett telefonálni –, felhívtam Édesanyámat. Egyszer közölte, hogy Szász Tibor esperes uramtól érkezett egy levél, melyben arra kér, hogy már augusztus harmadik hetében vár Sepsiszentgyörgyre. Lennék szíves megjelenni. Megtettem. Mi mást tehettem volna?
Már az első napokban tisztáztuk – dehogy tisztáztuk, hiszen Szász Tibor esperes uram még kérdezni sem hagyott, csupán ellentmondást nem tűrő kijelentéseivel ecsetelte – feladatkörömet. „Minden reggel – szombat kivételével – nyolckor az irodában megjelenni vagy köteles: akár esik, havazik vagy perzsel a nap, akár vénasszony és cigánypurdé potyog, vagy balta hull az égből. Egyig tart az irodai munkaidő. Utána félnégy-négytől elmész családlátogatásra, este kilencig.” Szerencsére nem jutott eszébe, hogy emlékeztessen az addigi segédlelkészekre vonatkozó öltözködési előírásokra, ill. útmutatásokra. Bizonyára azért nem, mert nem is gondolhatott arra, hogy valaki merészkedik másképpen is öltözni, mint ahogy azt „a kor szelleme” a lelkipásztoroktól „elvárta”. Nálam pedig ennek (a „normától” elütő) öltözködésnek hagyománya volt (a brassói 1-es számú középiskola – ma: Andrei Saguna – iskola majdnem másfélezer diákja közül én voltam az egyetlen, aki nem rendelkezett a kötelező módon előírt iskolai egyenruhával). Tehát az irodában nemritkán farmernadrágban (viszonylag kevesen hordtak akkor ilyent) jelentem meg, fölötte egy-egy pólóval, vagy egy svédországi, tipikusan narancsszínű frottír „sweatshirtben” (ritkábban inggel), lábamon pedig néha szandál is. A gyülekezeti tagok közül senki sem botránkozott meg, de egy-két presbiter furcsán tekintett rám, azonban szóban senki sem fejezte ki nemtetszését. Családlátogatásra azonban mindig belebújtam a fehér (néha halványkék) ingbe, nyakkendővel (az azonban – nem rikítóan, de – színes volt, és nem fekete), valamint az obligát öltönybe.
Nagyon jól emlékszem az első vártemplomi prédikációm körülményeire. Az esperes úr kísért el a templomba, és bemutatott a gyülekezetnek. Nekem pedig meg kellett másznom azt a néhány, szószékhez vezető lépcsőt. Izzadtam, lámpalázas voltam, kegyetlenül dobogott a szívem, annak tudatában is, kik hirdették itt előttem Istennek Igéjét. Tudtam, hogy nehéz lesz nyomdokukba lépni, hiszen markáns nyomokat hagytak maguk után. A legjobban azonban a felelősségtudat nyomasztott, ugyanis az általam nem föltétlenül rajongásig szeretett reformátor, Bullinger Henrik II. Helvét Hitvallásának egyik súlyos mondata forgott mindig a fejemben (azóta is minden igehirdetésre való készültömben eszemben van): „Praedicatio verbi Dei est verbum Dei” – „Isten beszédének a hirdetése, Istennek beszéde.” Hihetetlenül nagy teher, ezt csak annak tudatában lehetett „kibírni és elhordozni”, ha komolyan vettük az Igét, mert ez határozta meg a prédikálás felelősségét. (Ezt sose tudtam, de nem is akartam „levetkőzni”: ezért még ma is örömmel hordozom ez „édes terhet”.) Mindig szem előtt tartottam az igehirdetésre való készültömben a három alapvető követelményt: 1. a textusszerűséget (Isten Igéjét hűségesen, a Biblia szövegét követve szabad csak magyarázni), 2. az időszerűséget (sok lelkipásztor a bibliai múltban hagyta az istentiszteleten résztvevőket, vagy alkalmatlan példákkal éltek. Így nem lehetett a lelkeket megközelíteni), 3. Gyülekezetszerűséget (nekem ilyen szempontból már akkor nagyon könnyű dolgom volt: a családlátogatások során ismertem a gyülekezet tagjainak nem csak minden örömét és bánatát, hanem – a bizalmuk folytán előttem feltárt – mindennapi gondjaikat is, amelyekről sokszor még a család többi tagja sem tudott. Óriási kihívás, de lehetőség is volt ez. Uram bocsá’, az életem során gyakran tartottam a családlátogatásokon elmondottakat majdnem egyenértékűnek az igehirdetéssel, úgy éreztem, most egyetlen személyre szabott igehirdetést végzek).
Akkor épültek a Csíki- és Állomás-negyedben a tömbházak. Tartott a faluról való beköltözés, hiszen az óriási méretű gyárak – IAIA és IMASA – igényelték az új munkaerőt. Ezt főként moldvai románokkal igyekeztek megoldani, de a környékről is költöztek be magyarok a megyeszékhelyre. S akkortájt a falun szolgáló kollégák nem jelentették gyülekezetük tagjainak az átköltözését, mert talán ők sem tudtak róla. Nekünk, illetve nekem kellett felfedezni, megkeresni a beköltözötteket. Az egyszerűbb nyilvántartás érdekében létrehoztuk a kartotékrendszert (a bukaresti Kultuszdepartamenttől kaptuk meg az általam készített tervre, rajzra az engedélyt – igen, akkor erre is minisztériumi engedélyre volt szükség! – s ennek alapján készíttettük el azt a pecsétnyomót, amivel a kartonokra rányomtattuk a kívánt táblázatot); a kartotékokon szerepelt az illető család minden tagjának néhány fontos adata (név, felekezeti hovatartozás, születési, keresztelési, konfirmációi, házasságkötési dátum, cím, foglalkozás). Hihetetlenül fárasztó tevékenység volt a családlátogatás, s ezt nehezítette az, hogy a felkeresetteket gyakran nem találtam otthon (telefon az időpont egyeztetése céljából? – még álmodni sem mertek róla az emberek, elérhetetlen luxusnak számított!), de addig csöngettem, kopogtattam minden ajtón (más és más napokon), míg megjelent valaki. Sokszor ez csak harmadik-negyedik próbálkozásra sikerült. A Szentgyörgyön eltöltött bő két év alatt több, mint 400 (nem elírás: 400!) új családot vettem lajstromba. A gyülekezet akkori létszáma meghaladta a 10.000 lelket. A munkanapom hétközben úgy nézett ki, hogy reggel 7,30-kor indultam (gyalog, hát hogyan másképp?) az irodába (ahhoz hatkor kellett kelni), kb. félkettőre-kettőre értem haza, gyorsan ebédeltem, majd három után indultam utamra: tömbházról tömbházra járva, az Állomás- és a Csíki-negyedben (ha nem kellett egy temetésen szolgálnom), és kilenc után értem haza. Gyors vacsora, olvasás, esetleg egy kis készülődés vasárnapra, lefekvés, „gyors” alvás, mert másnap kezdődött minden elölről. Mikor lett volna idő piacra járni, főzni, mosogatni? Ezért kénytelen voltam viszonylag gyakran – amikor otthon nem ütöttem össze egy gyors, de már unalmassá váló tojásrántottát, esetleg „pityókatokányt”, vagy Piroska néni nem hívott meg ebédre – a Sugás vendéglőben ebédelni. Ott volt a színészeknek (Técsy Sándor, Krizsó Szidi, Zsoldos Árpi stb.) egy hosszú törzsasztala (kb. 16-18 hellyel), amelyhez „odaülhetett” még néhány újságíró (pl. Tömöry, Bogdán László, Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Dali Sándor, a Megyei Tűkör főszerkesztője, Darkó Zsiga és Simó Ferenc orvosok stb.), tanár (Csíky Csaba és kolléganői), meg egyedüli „papként” jómagam, Técsy Sándornak és Zsoldos Árpádnak hála, akiknek valahogyan elnyertem sokat érő és igen megtisztelő pártfogását. Majd később odatársult – félig-meddig rendszeresen odaült (pedig észre kellet volna vennie, hogy nemkívánatos személy, de érdekes módon senki sem „tiltakozott” észrevehető gesztusokkal vagy megjegyzéssel) – még egy lelkipásztor „kolléga” (P. T.): felső utasításra tette, mint később – amikor múltját az illetékesek feltárták – kiderült. (Nem tudom, ki „protezsálta” be az asztaltársaságba.) Nemcsak lelkésztársait volt hivatva megfigyelni, hanem – úgy látszik – a színészeket és más értelmiségieket is. Az nagyon furcsa, sőt „gyanús” dolognak számított abban az időben, ha néhány magyar értelmiségi egy csukorékba gyűlt. Hallottuk, sejtettük, hogy abban az időben mindent „bepoloskáztak”: állítólag az éttermek asztalán lévő virágvázának, a falilámpáknak is füle volt. Ahol ezt nehezebb volt megoldani (mint például a Sugás étterem kerthelyiségében), ott éppen egy „megbízható, szolgálatkész elvtársra” hárult ez a feladat. Hát ez az „elvtárs” ennél a törzsasztalnál P. T. tiszteletes úr volt. Senki sem törődött különösképpen vele, pedig igyekezett jópofáskodásával magára vonni a többiek figyelmét. Nem tudom, sejtette-e akkor valaki, hogy megbízásból fülel (s ezt becsületesen meg is fizették neki).
Volt a Sugás vendéglőben egy nagyon jóindulatú, megértő, az előbb említett elit társaság tagjaival kivételező, irántu(n)k szeretettel viszonyuló pincér: a tekintélyes pocakkal rendelkező Sanyi bácsi. Nála lehetett úgy ebédelni, délután kávézni, sörözni, este vacsorázni, hogy egy kis jegyzetfüzetecskébe beírta a név alá a dátumot és összeget a megfelelő lapra, amelyen felül díszelgett a hitelt élvező neve (mi mindig vakon megbíztunk benne, és soha senkinek nem volt olyan érzése, hogy Sanyi bácsi be akarta volna csapni, sőt: fel sem merült bennünk ennek lehetősége). A havonta összegyűlt, felhalmozódott összeget fizetéskor törlesztettük, egy kisebb-nagyobb összegű borravalóval megtetőzve.
De vissza a naponta rám háruló feladatokhoz. Szabadnap a segédlelkész számára nem létezett. Vasárnap két istentisztelet: délelőtt 10.00-kor a vártemplomban vagy 11.00-kor az Olt utcai imaházban (vagy mindkettő), este pedig, hat órakor, (hihetetlenül) ritka kivételektől eltekintve, esti istentisztelet a 10-15 idős néninek a vártemplomban. A vártemplomba általában vasárnap délelőtt 150-250-en jártak, az imaházba pedig 70-en, 80-an (kicsit préselődve több mint 90-en fértek be, de volt, hogy 105-en is ültek a padokban!) Itt ünnepekkor azonban az ajtót (meg egy ablakot is, ami az udvarra nyílott) nyitva kellett hagyni, hogy a be nem férő 20-30-40 ember is legalább prédikációfoszlányokat kapjon el.
Ezek voltak a rendszeres szolgálatok. Néha ezek is (Uram, bocsá’) nagyon fárasztóak lehettek. Volt például olyan alkalom is, amikor egy úrvacsora alkalmával – amit egyedül osztottam – a vártemplomban még déli 12 óra után is osztottam a kenyeret (az istentisztelet tíz órakor kezdődött, s nem, nem a prédikációm hosszúsága miatt húzódott el az idő), majd emelgettem a nehéz kelyhet (nagy volt, s több bor kellett bele, hogy könnyebben tudjanak inni belőle az úrvacsorázók). Két-három óra elteltével már tényleg reszketni kezdett a kezem, a karom, de bírni kellett. (A nyugdíjas lelkészeket nem lehetett bevonni, hiszen ahhoz a kultuszinspektor engedélyére lett volna szükség, s mivel ez annyi macerával járt, az engedély beszerzésére nem vállalkoztak a kollégák, s ezért ez nekünk sem fordult meg fejünkben.) Ezen kívül adódtak még – ha viszonylag ritkán is – alkalmi szolgálataim is. Például: ha nem voltak annyira tehetősek az ifjú pár tagjai, vagy az elhunytak hozzátartozói (ill. ha kifejezetten engem kértek fel a szolgálatra), akkor én is eskethettem, keresztelhettem vagy temethettem, vagy akkor, ha a principálisom nem tartózkodott Sepsiszentgyörgyön.
Minden alkalomra, minden igehirdetésre, temetésre, esketésre, keresztelésre nagyon alaposan, lelkiismeretesen felkészültem: bő vázlatokat készítettem tipikus apró betűimmel, színes filctollal aláhúzva, egy akkora papírra, ami éppen belefért a Bibliámba.
Ide kívánkozik néhány statisztikai adat: (1970. szeptember 13-tól 1972. november 5-ig) 90 gyermeket kereszteltem meg, 213 – ez sem elírás! – gyereket konfirmáltam, 10 párt indítottam el közös életútjukra Isten áldását kérve, 54-szer álltam koporsó mellett, és sírtam együtt a sírókkal, de nemcsak vigasztaltam, hanem bátorítottam is őket, és reményt, Isten iránti bizodalmat öntöttem a hátramaradottakba, és minden vasárnap – ritkábban csak egyszer –, de legtöbb alkalommal, mint fentebb említettem, kétszer is prédikáltam (istentiszteleteken). Ezen kívül hetente tartottam vallás- és kátéórákat (többesszám azért, mert kijártam a város szélére, a téeszben dolgozók szépmezői negyedébe is). S mindezek mellett hetente meglátogattam 15-25 (ez sem elírás!) családot. (Az adatokat Bucsi Zsolt vártemplomi lelkipásztor bocsátotta rendelkezésemre, akinek e helyen is köszönetet mondok.)
Mindig jól bírtam az éjszakázást, dacára a napi 10-12 órás szolgálatnak. Hétfőn kiválasztottam a következő vasárnapi textust, és hétközben gyűjtöttem az ötleteket (esténként sokat olvastam). Segédeszközök nem, vagy csak alig léteztek (kevés kommentár volt, prédikációs kötetek meg külföldi irodalom egyáltalán nem, számítógépről – hál’ Istennek – nem is hallottunk. Csak azért írtam „hál’ Istennek”, mert eszembe jut sok mai kolléga „internet-ízű” prédikációja: egyszer-kétszer elolvassa, néhány, papírra vetett „slágvort” alapján igyekszik a szószékről valami elfogadhatót elmondani, ill. a számára még mindig idegen szöveget akadozva felolvasni; bocs.: ezek jól megfontolt „hatásszünetek”, ugyanis még ekkor is számára idegen egy-egy kifejezés, vagy idézetben előforduló név, ami ugyebár „hatással” van rá: az ismeretlen szó, kifejezés erre is képes! Természetesen: ezen a helyen is tisztelet a talán több és üdítő, jóleső kivételnek). Vasárnap hajnalban keltem, általában 4-5 órakor, és akkor „végső formába” öntöttem (a sok, hétközben felgyűlt jegyzet, cetli alapján) a prédikációt, de mégsem az a szöveg hangzott el, mert a szószéken is változtattam azon. Istentisztelet előtt pedig 15-20 percre mindennek és mindenkinek körülöttem el kellett csendesednie, hogy még egyszer fejben rögzítsem a mondandót, összeszedjem gondolataimat, lélekben felkészüljek a szolgálatra. (Most, nyugdíjasként szokásommá vált, hogy fiammal, Barnival elmegyünk vasárnaponként mindig egy-egy más gyülekezetbe, 30-40 km-es körzeten belül. Volt úgy, hogy a kint sertepertélő tiszteletes asszony hívott be – messziről megismerve – a parókiára istentisztelet előtt 15-20 perccel, ahol a lelkész még a reggel felvett edzőruhájában volt, s a számítógép képernyőjén még mindig villogott az aznapi prédikáció internetről letöltött – vagy le sem töltött – szövege. Ezeket – mint itt-ott láthattam (ez a másik variáns, az „alaposabban felkészült” kollégára jellemző) kinyomtatják, aláhúznak a szövegben néhány fontos szót, mondatot, s több-kevesebb „bele- vagy átéléssel” és „színészi, orátori tehetséggel” „előadja” a számára idegen szöveget a szószékről. Nem, nem általánosítok: tisztelet a bizonyára nem ritka kivételnek.
Erről jut eszembe egy anekdotának is beillő, de igaz történet: Ravasz László (volt erdélyi egyházkerületi főjegyző, teológiai tanár, később püspök Magyarországon) váratlanul beállít egy szabad vasárnapján egy falusi templomba. A lelkipásztor egy „Ravasz-prédikációval” „készült”. Ezt zengte el a szószékről. Onnan lejőve azt mondja a püspöknek: Ne haragudjon, Püspök úr, hogy felkészülési idő hiányában az Ön prédikációját mondtam el. A Püspök úr válasza: Ez nem az én prédikációm volt, nem ismertem rá (a Püspök úr nem nyújtotta feleslegesen a szöveget, ugyanis ezt is mondhatta volna: így előadva, lerövidítve, értelmetlen mondatokkal kibővítve, annyira megváltoztatta az eredeti prédikációt, hogy nem ismertem rá).
A sok, lelkiismeretes felkészülés meghozta a maga gyümölcsét: alig 3-4 hónap után Tőkés Emmus néni (dr. Tőkés István professzor édesanyja, Tőkés László nagymamája), aki a két nagynéném tőszomszédságában lakott a Gyárfás Jenő utca és az Olt utca sarkán, nevezett el „Aranyszájú kicsi papnak”. Hihetetlenül jólesett (pedig akkor még nem is büszkélkedhetett a később joggal híressé vált unokájával). Büszke voltam rá (s igyekeztem ennek az „epitethon ornansnak” – díszítő, állandó kísérő jelzőnek megfelelni), s úgy tűnt – vagy legalábbis azt szerettem volna magammal elhitetni –, hogy az istentiszteleteken résztvevők számának növekedése alázattal és örömmel végzett szolgálatomnak is köszönhető. Ennek volt azonban egy prózai magyarázata, oka is: az elődöm, S. J. egy hihetetlenül jól felkészült, (száraz) teológiai tudást magába szívó ember volt, aki már a teológián is bizonyított – mindig az első három között volt –, csak éppen segédlelkészként valami okból jobban megbízott a régen (másfél évszázaddal előbb) írt prédikációkban (pl. Schleiermacher, Thurneysen), mint saját képességeiben, így azokat fordította németből magyarra, és vitte fel a szószékre. A prédikációk valóban jók voltak – de csak a maguk idejében. Azok a huszadik század második felében már nagyon elavultnak, idejüket múltnak voltak tekinthetők még akkor is, ha nem volt írott összehasonlítási alap, mert az ilyen sajtótermékek akkor nem jutottak be az országba. Ezek a prédikációk nem nyújtották a hívőknek azt, amire égető szükségük lett volna. Semmi aktualitás nem volt bennük, nem szóltak a padokban ülőkhöz. Idekívánkozik egy rövidke megjegyzés: a lelkésznek elsősorban figyelnie kell a körülötte való világot, majd képet alkotni, ezt érthetővé tenni, s ezt követően a lényeget – igényesen megfogalmazva, úgymond jól megszerkesztve – a szószékről továbbadni. Az evangélium örök, de a kommunikálás módja (csak a módja!) állandóan – a korszellemnek megfelelően – változik. Manapság talán igényesebbek a templomba járó, ott útmutatást keresők. Ehhez pedig elengedhetetlen föltétel a „hallgatóság” ismerete. Kíváncsiak kell legyenek a lelkipásztorok az őket hallgatók véleményére, hiszen csak így tudjuk az embereket megszólítani. Közösen kell keressük az evangélium megtermékenyítő üzenetét. Igen, igen, nem csak a lelkipásztornak, hanem a hallgatóknak is vannak válaszai a mindennapi, égető kérdésekre, amiket „fel kell vinni” a szószékre. Ötleteket meríthetünk történeteikből. Az sem baj, ha azt mondják: én ezt átéltem, talán én is ezt mondtam volna el, ha nem is ezekkel a szavakkal... Még mindig ott ragadtunk le, hogy az erdélyi lelkipásztor „kinyilatkoztat”, ahelyett, hogy majdnem mindennapi párbeszédbe elegyedne a hallgatóival. Még azt a fáradságot sem veszik – egy-két jó példától eltekintve –, hogy kezet fogjanak a gyülekezet tagjaival, amikor azok elhagyják a templomot istentisztelet után. Azt Németországban senki sem tudná egy protestáns istentisztelet után elképzelni, hogy ne fogjon vele kezet az igehirdető lelkipásztor. Én ezt a Feketehalom melletti Vulkán német evangélikus gyülekezet lelkipásztorától (úgymond „nevelőapámtól”) akinél néhány nyarat töltöttem, Hans Konnerthtől „tanultam el”, és alkalmaztam Sepsiszentgyörgyön segédlelkészi éveim alatt, majd németországi szolgálati helyeimen, Nordhornban, és később Kölnben is.)
E kitérő után vissza az Olt utcai imaházi szolgálatokhoz. Nem volt könnyű ott prédikálni, mert nem volt homogén a hallgatóság (az is igaz, hogy ez csak nagyon ritkán az, de itt óriásiak voltak a szellemi adottságok- és műveltségbeli szakadék mélységű eltérések). Az első padokban ott ült egy-egy újságíró, színész, tanár, ügyvéd, orvos, s a hátsó padokban a szépmezői, teheneket gondozó mezőgazdasági – cseápés – alkalmazott, középen a városba frissen beköltözött munkások, városszéli földművesek. S minden prédikációban kellett egyik társadalmi rétegnek, meg a másiknak is valami maradandót, magvas mondanivalót nyújtani, amiből nemcsak vigasztalást (ott „túl” majd jobb lesz! – ahogy fogalmazott abban az időben néhány kollégám), hanem főképpen megújuló reményt, eligazítást, erőt és bátorítást nyerhettek. Hihetetlenül nehéz volt. (De mindig arra törekedtem, hogy a „hallgatóságot” magamhoz „felemeljem”, s nem az igehirdetés szintjét – sérteni nem akarok senkit! – a kevésbé tanultakhoz, szerényebb olvasottsággal bírókhoz igazítsam.) Volt egy prédikációm (a textusra, meg bővebben a prédikációra sem emlékszem, csupán a témára: Isten keze vagyunk), amit a vártemplomban mondtam el, majd a következő napokban találkoztam néhány gyülekezeti taggal, akik arra kértek, hogy mondanám el az imaházban is, mert hallották, milyen gyönyörű és megható. Válaszom: sajnálom, de nem ismételhetem meg. Ekkor egy kis, három-négytagú bizottság feljött a parókiára, s elérték főnökömnél, hogy rámparancsoljon: mondjam el megint, ezúttal az Olt utcai imaházban. Isten bocsássa meg: hízott a májam, dagadt a mellem. Tehát elmondtam. (Igen, azokban az időkben a gyülekezeti tagok hétközben erről is beszéltek, míg állták a kemény sorokat az élelmiszerüzletek ajtaja előtt várva tejtermékre, kenyérre, májpástétom-konzervre, olajra, a családonkénti havi tíz deka vajra, a darabka szójás szalámira... Az egyházat beszorították a templom falai közé, ezért erre – az egyházra – sokkal nagyobb figyelem jutott, s az emberek ki voltak éhezve az olyan alkalmakra, ahol megélhették, erősíthették hitüket, fejleszthették identitástudatukat, amelyet intézményesen rombolt, gyengíteni igyekezett az egy személyre szabott és kasztjával, holdudvarával uralkodó hatalom, a zsarnok-pár).
Még később (németországi szolgálatom idején) sem mertem kétszer elmondani ugyanazt a beszédet (akár 10-15 év múlva sem), hiszen sosem felejthettem el, amikor egy újévi istentisztelet alkalmával Tibor bácsi prédikált az imaházban. Istentisztelet után Tibor bácsi feleségével, Mária nénivel, az imaházi gondnokkal és néhány gyülekezeti taggal bejöttek a szűk segédlelkészi „összkomfortos” lakásba. A vendégek között volt egy nyugdíjas tanárnő. Ha jól emlékszem, Butak Máriának hívták. Egy adott pillanatban odafordul Tibor bácsihoz, s azt mondja: „Esperes úr, sajnos már nem emlékszem pontosan, hogy kilenc vagy tíz évvel ezelőtt, de ugyanerről a textusról prédikált, s ugyanez volt a lekció, de még az énekek is.” „Hát milyen véletlen egybeesés, majdnem hihetetlen” – válaszolta Tibor bácsi. Amikor hármasban maradtunk Mária nénivel és Tibor bácsival, megkérdeztem: na, most, kilenc vagy tíz éve volt? Elővette a Bibliába tett, több oldalas, bő vázlatot, s megnézte rajta a dátumot: éppen tíz éve volt. Később nekem is volt ilyen rendkívüli emlékezőtehetséggel megáldott gyülekezeti tagom Németországban. Az egyik Kölnben, a másik Bielefelden járt istentiszteletre. Egy-egy beszélgetés velük így kezdődött: „Sándor, a 2002 júniusában tartott istentiszteleten azt mondtad...” – s mondja ezt nekem 2010-ben. A másik, a bielefeldi is hasonlóan nyilatkozott: „Ezelőtt két évvel – húsvét és pünkösd között – volt a prédikációdban egy nagyon jó hasonlatod, amelyben...”
Még egy szó a prédikáció-vázlatokról. Megtartottam őket, hiszen sosem tudja az ember, mikor szorul meg, és előveszi... Nos, eljött egy ilyen alkalom Kölnben, valamikor a 90-es évek közepén. Úgy történt, hogy hétközben nem volt meg a kellő időm az istentiszteletre felkészülni (alig néhány cetlire került fel pár gondolat), ezért szombat este elővettem a nagy borítékot, amelybe anno beletettem a vázlatokat, és éveken keresztül őrizgettem: hátha valamikor valamelyik jól fog. Átnéztem egyet-kettőt-hármat. S mosolyogtam. Annyira naivnak tűntek. Annyira igénytelennek éreztem a fogalmazást, elavultnak a mondanivalót, s a mondanivaló is helyhez és időhöz volt kötött... Egyszóval: használhatatlannak véltem őket. Ezért elhoztam őket Erdélybe, és elosztottam két kolléga között. Majd kb. egy év múlva találkoztam az egyikkel, aki hálásnak mutatkozott (kaptam tőle egy liter szilvapálinkát, majd a másikkal is, aki köszönetképpen egy éttermi vacsorára hívott el), s azt mondta, hogy nagyon jók a prédikációk, s a gyülekezet, amelyben szolgál, is élvezi, örömmel hallgatja. Nem mondtam ki, de szomorú voltam, s egyáltalán nem örvendtem a dicséretnek, sőt fájt, mert úgy véltem: az eltelt huszonöt évben nem fejlődött sem a lelkipásztor, s még kevésbé a gyülekezet.
Szentgyörgyön (de nem csak ott, hanem az egész országban) abban az időben (is) nagyon kellett vigyázni arra, mit mond az ember. Egyszer az Olt utcában prédikáltam, valamelyik kispróféta volt soron, aki az Ige szerint panaszkodott (és vádolta hallgatóit), hogy nincs Isten és ember iránti szeretet, bölcsesség, belátás, bűnbánat, hála stb. Tehát többször előfordult a „nincs” szó az igehirdetésben. Akkorjában mindenki (az újságírók, a tévé magyar adásának szerkesztői, költők, írók, lelkipásztorok stb.) úgy fogalmazott, hogy kellett tudni a „sorok között” is olvasni, mert csak akkor bontakozott ki az igazi mondanivaló. A prédikáció fele táján látom, hogy az imaházi gondnok, Lukács Imre fölkel a helyéről, és kimegy. Istentisztelet végére sem jött be. Amikor vége lett az istentiszteletnek, és bementem a lakásba, Imre ott ül az „íróasztalnál” (azért tettem idézőjelbe, mert az ugyanakkor kisegítő konyhaasztalként is szolgált, ugyanis a konyhai asztal egészen pindurka volt), előtte az egyik utazótáskám, aminek üresen mindig a szekrény tetején volt a helye, most valamikkel megtömve a lába előtt leledzett. „Mi ez, Imre?” – tettem fel a kérdést. „Hát úgy és olyasmiről prédikált a tiszteletes úr, hogy gondoltam, ezért el is viszik istentisztelet végével, ezért összeszedtem a szekrényből alsóneműt, melegebb holmikat, hogy legyen, ha...” Értetlenkedtem, mert a prédikációban semmi olyasmi nem hangzott el, amit az alkotmányos rend elleni lázításként lehetett volna interpretálni, csupán néhányszor fordult elő a „nincs” kifejezés. Ezt a hallgatóság – természetesen? – asszociálta az üzletekből hiányzó sok árucikkel, ill. hozta összefüggésbe: a hiányzó szabad szólásszabadságra és véleménynyilvánításra gondol(hatot)t, a diktatúra szokványos megfélemlítő eszközeire, amelyeket már majdnem, hogy megszoktunk. Apró „szurkálásokkal” beértük, többre – a rendszer megdöntésére például – nem is mertünk gondolni, még álmunkban sem, hiszen olyan tökéletes volt az elnyomás gépezete, s mi olyan kicsiknek éreztük magunkat... Ilyen apró szurkálásnak minősíteném a következő „hőstetteimet”.
Szász Tibor arra kért, hogy fordítsak megkülönböztetett figyelmet a vallásórára és kátéórára járó gyerekekre. Vallásórára csak 5-6-on jártak (valószínűleg annak is volt ez betudható, hogy elődöm, S. J. nem igazán tudott a gyerekekkel bánni, pedig a tudása meglett volna rá, csak éppen nem tudta kamatoztatni hatalmas tudását, amivel olyan gazdagon megáldotta az Úr, ill. nem tudta azt gyakorlatba átültetni). Elkeserítő volt ez a szám egy ekkora gyülekezetben. A családlátogatások eredményeként azonban itt is változott a helyzet: az utódomnak, B. T.-nak egy kb. hetven nevet tartalmazó lajstromot adhatott át a főnököm. Ezekből alkalmanként 50-55, ritkábban 60 gyerek jött el. Hadd dicsekedjem: ez óriási teljesítmény volt, hiszen az iskolában a tanárok – felsőbb parancsra – minden eszközt bevetettek, hogy a gyerekek ne járjanak vallás-, illetve kátéórára: megérdeklődték, mikor vannak az alkalmak (felsőbb utasításra ezek csak szombaton lehettek, de az időpont közelebbről nem volt meghatározva), s akkorra mindig kitaláltak valamilyen iskolai tevékenységet, melyen kötelező volt a tanulóknak a részvétel (pionírgyűlés, mozilátogatás, bábszínház, tornavetélkedő, felkészülés egy-egy hivatalos ünnepre stb.). Ezért a gyerekekkel megegyeztünk: azt mondják, hogy 3-kor kezdődik a vallásóra, s közben jönnek rögtön a kötelező foglalkozás után, amit „természetesen” három órára hirdettek meg. Egy darabig ez működött, míg az iskolában – valamelyik gyerek őszinteségének köszönhetően – egy „magánszorgalmú kutya” (Illyés Gyula) ki nem derítette a turpisságot, és hol egyik, hol másik órára áttették a foglalkozásokat. Akkor úgy egyeztünk meg, hogy amikor a kötelező foglalkozásnak vége van (bármikor legyen az), akkor jönnek a harangozói lakás fölötti terembe, én pedig a parókián, illetve az irodában várom őket, ahová egyikük beszól (néha ekkor használtam ki az időt arra, hogy formába öntsem a vasárnapi prédikációt). Cinkosok lettünk a hatóságok félrevezetésében. Fájt nekem, hogy már ebben a korban arra kell biztatnom, sőt tanítanom a gyerekeket, ne mindig mondjanak igazat, ha el akarják érni azt, amit szeretnének. De otthon is kioktatták őket: amit itt hallasz, arról máshol nem beszélünk! Természetesen megmagyaráztam, hogy a cél nem mindig szentesíti az eszközöket, de ebben a konkrét esetben nincs más választásunk. Hogy még nagyobb kedvük legyen az alkalmakra járni, kitaláltam, hogy ősz felé elmegyünk a szomszédos kertekbe gyümölcsöt „lopni”. A vártemplom szomszédságában – ha nem is közvetlenül mellette – lakott néhány „templomos”, megértő ember, akik eleget tettek, néha apró, szimbolikusnak mondható ajándékok fejében, fura kérésemnek, hogy a gyerekekkel szedhessünk a kertjükből gyümölcsöt. Mikor kifogytunk a szomszédokból, a parókiához tartozó kertben folytattuk portyánkat Szász Tibor beleegyezésével. Télen pedig azt találtam ki, hogy a kátéóra végével a templomhoz vezető meredek részen rendezünk egy hógolyó-csatát. Akit eltaláltam, az köteles volt a kapun kimenni. Ez a folyamat sokszor igénybe vett 30-40 percet is, dacára annak, hogy egy-két gyerek azzal is meglepett, hogy készített számomra néhány hógolyót, s azokat kezem ügyébe eső kupacokba rakta. De elismertek „társuknak”, miközben betöltöttem a „falkavezér” szerepét. A konfirmációra készülőknek nem csak a Heidelbergi Káté kérdéseit kellett megtanulniuk, hanem egy (nem tudom, ki által összeállított) füzetecskében lévő kérdésekre való válaszokat is, (főként) az erdélyi reformációval, egyháztörténettel, történelemmel kapcsolatos személyiségekről szóló tudnivalókat taglaltuk (kb. 30-40 ehhez hasonló kérdés volt: ki volt Bethlen Gábor, Árva Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna, Heltai Gáspár, Károli Gáspár, Luther Márton, Kálvin János stb.). Ezeket a füzetecskéket írógépen sokszorosítottam, s a templomban konfirmáció alkalmával kikérdeztük, abból a megfontolásból, hátha az idősebbeknek sem árt valami „újat” hallani, vagy a régen tanultakat felfrissíteni. Egy ilyen konfirmáció után az illetékesek behívattak, és felvilágosítottak, hogy az nem tartozik az egyház feladatai közé, hogy alkalmazottai magyar történelmet tanítsanak. Értetlenkedve vállat vontam, s azzal érveltem, hogy ez nem más, mint egyháztörténet, s annak megismertetése a fiatalokkal kötelességünk, hiszen csak így lehet jó, követendő – keresztyéneknek elengedhetetlenül fontos – példákat eléjük adni: „Tudják, hogy Bethlen Gábor állítólag huszonvalahányszor olvasta el a Szentírást, s mindenben ahhoz tartotta magát, magánéletében, a másokhoz, alattvalóihoz való viszonyában, országvezetésben, politikában?” – kérdeztem. A következő évben ismétlődött az egész: a tanítás, a kikérdezés, s az utána következő érthetetlenség az ezzel megbízottak részéről, hogy nem tanultunk az előző évek tapasztalatából, ezért jött a komolyabb, nyomatékosított fenyegetés, de mi folytattuk ott, ahol éppen előző évben abbahagytuk.
Egyik legszebb élményem ebből az időből ugyancsak a konfirmációhoz kötődik: a konfirmandusokkal egész évben lelkiismeretesen foglalkoztam az említett körülmények között. (De nem csak ezért élveztem, ez azonban külön elégtételt adott.) Csupán a konfirmáció előtti főpróbára jött be Tibor bácsi, hogy finoman közöljük a konfirmandusokkal a másnap tőlük kikérdezendő kérdéseket (azokat kérdeztük a főpróbán). Másnap konfirmáció. Istentisztelt végén az egyik konfirmandus átadott Tibor bácsinak, meg nekem is egy-egy nagy csokor virágot. A virágok közül „kikandikált” egy-egy fehér boríték, rajta a névvel, jelezvén, kinek szánták. Mint később – amikor az irodában kibontottuk a borítékokat – kiderült, az övében 200.- lej, az én csokrom közepéből kilógó, nevemre szóló borítékban 1000.- lej. S a java – és ennek talán jobban örvendtem, mint a váratlan, majdnem egy havi fizetésemnek megfelelő pénznek – csak ezután következett: minden konfirmandustól kaptam egy-egy néhány szál (túlnyomórészt mezei) virágból álló csokrot (amit istentisztelet alatt a szülők őrizgettek). Meg se tudtam szólalni a meglepetéstől, s elég kezem sem volt, hogy elfogadjam s megtartsam a csokrokat. A sok virágot belefektettük a palástomba (másképp nem lehetett elszállítani), s hat konfirmandus vitte a fél városon keresztül egészen az Olt utcáig. (Ott lábasba, fazekakba, vederbe, üvegekbe osztottuk szét.)
Amiért ugyancsak alapos fejmosást kaptam az ügyeletes szekusoktól, az a vallásoktatás (ők hitoktatást mondtak, s akkor igyekeztem őket felvilágosítani, hogy a hit Isten ajándéka, azt oktatni nem lehet, esetleg segíteni elmélyíteni, megerősíteni: „talán mindenkiben van, csak van, aki elnyomja, vagy van, akiben mások akarják azt elnyomni”) során kifejtett „zeneoktatási tevékenységem”. Nagy nehezen megtanultam Marcsa (menyasszonyom, majd feleségem) segítségével 3-4 népdalt (sose tudtam jól énekelni, úgy vélem, még akkor sem, amikor az iskolában tagja voltam a kórusnak: mindig csak brummogásra futotta tehetségemből), s a vallásórákon elénekeltük a gyerekekkel, hiszen feleségem is mindig hangoztatta, mennyire fontos az identitástudat (akkor magyarságtudatot mondtunk) erősítésében. Az illetékesek megmagyarázták, hogy ez nem az egyház feladata. Szerencsémre ott volt a megértő, mindenben cinkos kántorom, Bitay Anti bácsi, aki azt mondta: „Sanyika, ezt ezután én végzem. Mi bajom lehet nekem, vén embernek? Még megfelelő rabruhájuk sem lenne számomra!” (Anti bácsi bőven „ütötte” a 120 vagy 130 kilót a kb. 160-165 cm-es magassága mellett.) Mikor újra hívattak, volt mivel takaróznom: „Azt a kántor végzi, vallásóra előtt, amikor én még ott sem vagyok. Őt kértem meg, hogy foglalkozzon a gyerekekkel addig, míg megérkezem.” S Anti bácsi élvezettel és nagy hozzáértéssel folytatta „destruktív, államellenes” népdaloktatói tevékenységét – megakadályozva azt, hogy engem vádoljanak.
Egy másik, sokak számára emlékezetes eset (volt, aki több, mint 20 év múltával elevenítette fel, amikor egy segélyakció alkalmával Szentgyörgyön találkoztunk): Egy nyári vasárnapon, istentisztelet alatt állok a vártemplom szószékén. Mindkét ajtó nyitva, hogy beáramoljon a hideg templomba a kinti meleg. A hátsó ajtón viszonylag kevesen közlekedtek, ha egyáltalán. Ott, a közelében nem is ültek gyülekezeti tagok az istentiszteletek alatt, csak ha nagyon sokan voltunk. A leghátsó sorokban most sem ült senki. Kb. 10-15 perccel az istentisztelet kezdete után megjelent az ajtóban egy férfi, aki gyorsan bejött, és leült az utolsó padsorba. A fejét lehajtva tartotta mindvégig. Föltűnő, kirívó volt a viselkedése: nem énekelt együtt a gyülekezettel, nem mondta együtt a bűnvalló imádságot. Egy darabig türtőztettem magam, majd megszakítva az igehirdetést, odaszóltam Györgyjakab Lázár gondnoknak: „Gondnok úr, legyen szíves, gyújtsa fel hátul a villanyt, hogy az az úriember, aki az utolsó padsorban ül, lásson énekelni vagy jegyzetelni.” Mindenki odanézett. Az „úriember” felállt, és sietve elhagyta a templomot. Másnap hívattak a „szekura”, s kérdőre vontak: miért égettem le az emberüket? „Miért és honnan kellett volna tudnom, hogy az kicsoda? Nem is érdekelt. S különben is csupa jóindulatból cselekedtem: én csak azt akartam, hogy az illető valóban lásson is valamit.”
Egy párját ritkító, illetve példátlan eset a családlátogatásokkal kapcsolatosan. (Talán nem is lenne szabad ezt megemlíteni, de hozzátartozik ahhoz, ami annyira színessé teszi ezt a hivatást.) Az egyik idős, templomlátogató házaspár kért meg, látogatnám meg a lányukat, ugyanis van egy kislány unokájuk, aki már hat éves, s rettenetesen csúnyán beszél: nyilván az óvodában tanult meg így káromkodni. A megbeszélt napon elmentem a fiatal családhoz (ott voltak a nagyszülők is), s amikor beléptem az ajtón, csapódott a fürdőszoba ajtaja, s kattant a zár: a kislány bezárkozott a fürdőszobába. Kb. félórát maradtam a családnál, de a kislányt sehogy sem lehetett kicsalni rejtekhelyéről. Családlátogatás végével megegyeztünk, hogy elköszönünk egymástól: nyílik és csukódik a bejárati ajtó, mintha elmentem volna, de én visszamegyek a nappaliba, hogy lássuk, miképpen reagál az unoka, amikor meglát... Nyílik a fürdőszoba ajtaja, és kijön az „édes csöppség” (így nevezték a nagyszülők, az édesanya nemes egyszerűséggel „Angyalká”-nak szólította) ezzel a szöveggel: „A... (s itt jöttek a nyomdafestéket sem tűrő szavak), azt hittem, tényleg azért jött a papbácsi, hogy kivágja a nyelvemet”, s amikor megpillantott, újra elbarikádozta magát a fürdőben... Tehát a mindenkori pap volt a mumus, aki kivágja a csúnyán beszélő gyermekek nyelvét. Voltak, akik az orvos injekciójával, mások a papok bicskájával fenyegették a kicsiket... Újból leültem, és – szokásomtól eltérően – osztogattam a nevelési tanácsokat. Később még találkoztunk egyszer: szép, ügyes, lelkiismeretes, tisztelettudó, jól nevelt asszonyka, odaadó anyuka lett belőle. (Nem, nem az én – szüleinek adott – tanácsaimnak köszönhetően: csak éppen benőtt a „feje lágya”.)
És mégegyszer a családlátogatásokról: Már nem tudom, kinek az ötlete volt, de sor került arra is, hogy meglátogassam a központi ortodox templom szomszédságában épült tömbház lakóit is tudván, hogy ott pártfunkcionáriusok és szekusok laknak. Ahol magyar név szerepelt a csengő mellett, oda becsengettem. S láss csodát: sok helyre beengedtek, sőt kedvesen fogadtak, miután szétnéztek a lépcsőházban, hogy lát-e, figyel-e valaki. Az egyik ilyen látogatás alkalmával elmondja a viszonylag fiatal, kb. harminc éves férj, hogy „szeretnének egyházilag is megesküdni”. Kérdésemre elmondja, hogy ő – dacára annak, hogy református, mert református templomban keresztelték – nem konfirmált. Mondom, hogy ezt pótolni lehet (a felesége – szintén református – viszont konfirmált), s utána megtörténhet a házasságkötésük (egyházi) megáldása is. Ekkor mondja a fiatal asszonyka, hogy van egy hat hónapos kislányuk is, aki a másik szobában alszik, s az sincs még megkeresztelve. Mindent elintézhetünk – volt a válaszom. Következő alkalommal hagytam ott kátét, meg az említett egyháztörténeti tudnivalókat tartalmazó füzetecskét. Meglátogattam őket több alkalommal, s eljött az ideje annak, hogy magammal vigyem a palástomat, a többi kellékkel együtt. Megkonfirmáltam a férfit (együtt mondtuk el a Hiszekegyet s a Miatyánkot, mindketten vettek úrvacsorát, elbeszélgettünk hit- és egyházbeli kérdésekről), megtartottam a házasságkötési szertartást, és megkereszteltem a kislányt. Még két házaspár – szintén reformátusok – volt jelen. A keresztszülők is pártkorifeusok voltak (állítólag tagjai egy falusi gyülekezetnek, de eszünkbe se jutott volna, egy ilyen kijelentést ellenőrizni). Így nőtt alkalomról alkalomra – legalábbis papíron – az egyházközségünk tagjainak száma. Ezek az emberek egymástól is féltek, hiszen amikor tőlük távozni készültem, előbb mindig kinéztek a lépcsőházba, s ha nem volt mozgás, akkor kiengedtek. Miután mögöttem becsukódott az ajtó, vártam egy-két percet, s becsöngettem a szomszédhoz, aki – miután ugyancsak szétnézett a lépcsőházban – beengedett... A lépcsőház fele gyülekezeti tagunk lett.
Az itt szerzett ismeretséget könyörtelenül kihasználtam, hiszen olyan időket éltünk, hogy ezt sem, azt sem lehetett az üzletek polcairól egyszerűen levenni, de néha – a jó összeköttetéseknek hála – csöppent valami az egyszerű halandónak is a pult alól. A párttagoknak, szekusoknak pedig megvolt mindenük, amiről az egyszerű ember álmodni sem merészelt. Az egyházközségben évente néhány műsoros szeretetvendégséget tartottunk. Rövid igei bevezető után (legtöbbször Szász Tibor tartotta) következett a „kulturális műsor”. Ez az én reszortom volt. A költők rövid, de színes életrajzával kezdtem (néha egy-egy anekdota is belefért), s a vallásórásokkal és konfirmandusokkal verseket szavaltattam (Dsida Jenő, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Ady Endre, József Attila, Reményik Sándor, stb.). Az utóbbiért újból felhívattak. Honnan vannak a versek? Nem tudom, hogy Reményik egy „soviniszta”, „irredenta” költő, akinek a művei Romániában be vannak tiltva? Nem, nem tudtam, ezt eddig még senki sem közölte velem (ha van egy ilyen lajstrom – index librorum prohibitorum, így próbáltam csillogtatni latin tudásomat –, akkor kérem, adják ide, hogy tudjam, mihez tartsam magam; hát kiderült, hogy ilyen lajstrom nincs, legalábbis nem a nyilvánosság számára), s hozzátettem: egyébként is szerintem csupán mélyen vallásos versekről van szó, amelyekkel a költő senkit sem bánt, amelyekben nem fordul senki ellen, csupán a reménységet s az Istenbe vetett hitet akarja megtartani az emberekben.
A szeretetvendégségeken legtöbbször aprósüteményeket majszoltunk, s teával öblítettük le. (A kávé luxus volt, amihez nem lehetett könnyen hozzáférni: Magyarországról kaptunk néha egy-egy csomag Omniát.) Egyszer gondoltam egy merészet, s az ortodox templom körüli tömbházban lakók jutottak eszembe, s hozzájuk fordultam egy szokatlan kéréssel: tudnának-e szerezni száz pár virslit? Két nap múlva megkaptam a választ: lesz virsli. S megrendeztük az első „virslis” szeretetvendégséget, a férfiak pedig kaptak egy-egy üveg sört is (ezt Tibor bácsi szerezte, mert akkor mindent vagy „osztottak”, vagy „szerezni” kellett). A több mint két év alatt öt vagy hat ilyen alkalom volt. Rém büszke voltam magamra, hogy így tudtuk ezeket az alkalmakat megszervezni.
Apropó: ortodox templom. Egy adat még föltétlenül idekívánkozik: Sepsiszentgyörgyre való érkezésem után felkerestem a helyi lelkészeket, s bemutatkoztam. (Az ökumenét – később is – csak az evangélikusokkal gyakoroltuk, s azt is úgy, hogy többször helyettesítettem az evangélikus lelkésznőt, Bajka Katit az Olt utcai imaházukban, istentiszteletek alkalmával, amikor betegsége többször megakadályozta abban, hogy megtartsa az istentiszteletet.) A központi ortodox templom (akkor még nem készült volt el, de „gyülekezet” már volt) pópájánál való látogatásomkor megkérdeztem, hány lelket számlál a gyülekezete. A válasz: Sepsiszentgyörgyön – a másik gyülekezetet, s a környékbeli falukban lakókat nem számítva – 72 (betűkkel is ideírom, hogy ne elírásnak tűnjön: hetvenkét!) család. (Ők családokat tartottak nyilván, s nem lelkeket.) S hová „fejlődött” ilyen szempontból ez a város nem egészen ötven esztendő alatt?!
A legzsúfoltabb napom Sepsiszentgyörgyön egy olyan vasárnap volt, amilyet nem kívántam még egyszer megélni. Azért is idekívánkozik, mert azt ma már én sem könnyen hinném, hogy ennyi összezsúfolódhat egy napra, s ezt a mai lelkipásztor hajlandó is lenne elvégezni. Szász Tibor – ha jól emlékszem – Svájcban volt, egyházi meghívásra Locarnóban üdült. Egyedül voltam a nagy egyházközségben. Kezdődött a nap azzal, hogy az irodában megkereszteltem kilenc órakor egy gyereket (a szülők nem akartak a templomba jönni, az apa egy szentgyörgyi gyár párttitkára volt, s nem akart semmit a véletlenre bízni, félt talán az esetleges következményektől, retorzióktól), tízkor megtartottam a vártemplomban az úrvacsorás istentiszteletet, utána következett az Olt utcai imaházban tartott, ugyancsak úrvacsorás istentisztelet (amit az előirányzottnál későbben kezdtem, de erről tudattam egy héttel korábban az Olt utcai imaházba járó gyülekezeti tagokat), két órakor egy eljegyzés (igehirdetéssel; ilyet addig még nem végeztem, s azóta sem igényelte más jegyespár), háromkor egy temetés, fél ötkor egy másik temetés, hatkor a vártemplomban a szokásos esti istentisztelet, aztán egy betegnek vittem úrvacsorát (a család mindig ragaszkodott ahhoz, mert a férfi mozgássérült volt, s akkor még megoldhatatlan volt a kerekes szék, meg az utaztatás), majd egy mozgássérült gyerek otthoni megkonfirmálása, akit azelőtt három-négy hónap alatt erre felkészítettem, s ezt a dátumot rögzítettük már az elején, hogy a keresztszülők eljöhessenek egy messzi városból. Este, amikor röviddel tíz óra előtt hazaértem, nem tudtam meginni a pohár vizet, annyira szúrt a torkom.
De hogyan történt a temetések „jogának” odaítélése egy „átlagos” temetésnél? Na, ezt is meg kellett szokni. De a mai napig hálás vagyok Tibor bácsinak a „módszerért”, hiszen sokat tanultam: tűrőképességet, spontaneitást, a csendes belső mosoly erejét, az előre való felkészülés szükségességét, a gyors reagálást, a mindenkori szolgálatra való állandó készenlétet. Első alkalommal még furcsa volt, de utána nagyon sokszor megismétlődött úgy, hogy végül majdnem természetesnek vettem, úgymond megszoktam. Ehhez tudni kell, hogy Tibor bácsi a Morbus Bechterew nevű gerincbetegségben szenvedett (jómagam is, csak akkor még nem volt diagnosztizálva, habár gyerekkorom – gerinc- és medencecsont-törésem – óta fájt a derekam), és tudom, hogy sokat fáj(hatot)t neki is a háta. De nem mindig. Hogy miért merem ezt állítani? Ugyanis, ha az iroda ablakán azt látta, hogy gyűlnek az égen a felhők, a derekát kezdte dörzsölni, látványosan tapogatni: „Júj, júj, jaj, jaj, nem bírom, nagyon fáj, Sándor, lehet, hogy ma te temetsz.” Ha a felhőket elfújta a szél, újból megsimogatta, dörzsölgette a derekát, ilyen szöveg kíséretében: „Na, na, kezd alábbhagyni a fájdalom, akkor én is temethetek.” S ha újból megjelentek a felhők, kezdődött minden elölről. Csak közben telt az idő, közeledett az irodai szolgálatom vége, a déli egy óra, és akkor végleg el kellett döntenie, hogy kettőnk közül ki temet délután három vagy négy órakor. Ha én temettem, akkor haza kellett gyalogolnom, ebédelnem, megborotválkoznom, átöltöznöm, felkészülnöm, s eljutnom a háznál felravatalozott koporsóhoz, vagy a ravatalozó(ház)ba. S mindezt két-három óra alatt.
Apropó: temetés. Van köztük néhány felejthetetlen. Íme: még szolgálatom legelején történt, hogy éjjel két órakor nagyon megkopogtatták az Olt utcai szolgálati lakásom utcára nyíló egyetlen ablakát. Kinyitottam, s szóltam a kopogtató fiatal férfinak, hogy jöjjön be. Mondja, hogy a felesége a szülészeten, született egy gyerekük, aki az orvosok szerint nem éri meg a reggelt. Meg kellene most azonnal keresztelni. Próbálkoztak már az esperesnél (mert a közelében laktak), de még az udvarra sem lehetett bejutni, csengő pedig nincs, és telefonálni sem lehetett a közelből (telefonfülke hiányában, mivel nekik sem volt telefonjuk). Bevonultam a „konyhát” és „fürdőszobát” a „nappalitól” és „irodától” elválasztó függöny mögé, felöltöztem, vettem a palástot, az ágendáskönyvet, az utcán várakozó – Szentgyörgyön akkor viszonylag ritka – autóba ültünk, és irány a kórház. A kapus 10 lejért felengedett. A kórteremben egy ütött-kopott, rozsdás, valamikor fehér színű éjjeliszekrényre tettem a Bibliát és az Ágendáskönyvet, egy nővér jelenlétében hozzákezdtem a keresztség sakramentumának kiszolgáltatásához (a szolgálatos orvos éppen csak benézett, s úgy tett, mintha nem látott volna semmi különöset, s ezért végtelenül hálásak voltunk): fogtam egy poharat (én sem jutottam volna be a parókián lévő irodába, hogy elhozzam a keresztelési kancsót és tálkát, amelyek a páncélszekrényben leledzettek), vizet eresztettem a csapból, rövid liturgia, egy zsoltár felolvasása, imádság és egy 4-5 perces keresztelési igehirdetést követően megkereszteltem a gyereket, aki egy fehérből (nagyon) szürkére kopott lepedőjű ágyacskában feküdt. Az édesapa adott ötven lejt a fáradozásomért. Ezt odaadtam az asszisztáló nővérnek azzal a kéréssel, hogy cserélje ki azonnal a lepedőt egy fehérebbel (s ha szükség, máskor is). Megvártam a lepedőcserét, átöleltem a némán könnyező, hangtalanul hálálkodó édesanyát, megsimogattam a gyerek fejét, megszorítottam az édesapa kezét-karját, átöleltem, majd elindultam egyedül a sötét éjszakába. S mivel más megoldás nem volt, gyalog bandukoltam haza. A gyermek hajnalban meghalt. Harmadik nap temettem. A ravatalozóban viszonylag sokan gyűltek össze. A kántor, Bitay Anti bácsi mellettem. Kezdeném a gyászistentiszteletet, s rápillantok a kis fehér koporsóra. Hát nincs rajta a fedél, így szembenézhettem a sima arcú, békésen, mereven fekvő gyerekkel. És néhány másodpercig nem tudtam megszólalni. Anti bácsi finoman meglökte vállával a felkarom, hogy kezdjem már. A rokonságból valaki észbe kapott, és lefödte a koporsót, miután az édesanya és édesapa megcsókolták és megsimogatták búcsúképpen a gyereket. Kezdhettem a szertartást, de a gombóc végig ott volt a torkomban, s a könnycsepp a szememben. Hiába a felkészülés: alig tudtam beszélni. Az első olyan temetésem volt, hogy az általam alig három nappal azelőtt kereszteltet kénytelen voltam temetni is. S ez volt az első csecsemőtemetésem.
Egy valószínűleg hihetetlenül ritka eset: egy délelőtt bekopog az irodába egy nő, röviden köszön, majd azt mondja: „Na, végre megdöglött ez a mocskos, aljas disznó, ez a gyilkos...”. S elmondja, hogy meghalt a férje. Kondoleálni nem mertem. Nem tudtam, ilyenkor hogyan „illik” viselkedni egy lelkipásztornak. Rákérdezek a furcsa „bevezető szöveg” okára, s a „vígözvegy” elmondja, hogy a férje már hosszú évek óta súlyosan alkoholizál. Egyik alkalommal Csíkba akart utazni, s akkor ért az állomásra, amikor a vonat éppen elindult. Ő mégis fel akart ülni a vonatra, azonban részegen beesett a vonat kerekei alá, s elvesztette egyik lábát. Utána két mankóval járt, s ekkortól még többet ivott. Ilyenkor mindig megverte a feleségét. Most, az utolsó alkalommal is úgy megverte a mankójával az asszonyt, hogy az elterült a földön, s nem mozdult. A férj megijedt gondolván, hogy megölte az asszonyt, ezért a kamrában talált, a mosáshoz használt marólúgból megivott majdnem egy egész üveget. Öngyilkos akart lenni. Az asszony közben magához tért, és kihívta a mentőket, a férfit bevitték a kórházba, de 2-3 nap múlva – az özvegyen maradt feleség szerint – „megdöglött”. Nekem kellett eltemetni, s szólni a „vigasztalás” Igéjét a maroknyi, egyáltalán nem szomorkodó családtagoknak, a temetésre tisztességből eljött 2-3 szomszédnak, csak a gyászruha felöltésével gyászukat kifejező végtisztességtevőknek, hogy ne mondjam: örvendezőknek.
A másik olyan temetés, amely megmaradt az emlékezetemben: volt már ravatalozó, de arra már nem emlékszem, miért kellett a szépmezői tömbház előtti téren felravatalozott halottat onnan temetnem, s nem a ravatalozóból. Ha jól emlékszem majdnem ötven év távlatából, akkor egy Ópra nevű hűséges egyháztagot kellett temetni. Anti bácsival beültünk egy taxiba (volt egy ismerős taxisunk, valamilyen Feri bácsi, aki a saját – két világháború közti időből származó – Ford kocsijával fuvarozott minket ilyen alkalmakkor), kimentünk a Szépmezőre (ahová egyébként hetente, általában szombatonként kijártam vallás- és kátéórát tartani), elvégeztem a temetés első – háznál tartandó – részét, majd következett a nehezebb fele: a halottaskocsit gyalog bekísérni a köztemetőig, több mint 30 fokos melegben. Most is rajtam volt a kitűnő minőségű, vastag szövetből (32 nyüstös) készült atillám az ugyancsak meleg palást alatt (akkor még nem volt nyári palástom). Nyakig begombolkozva, a fekete gyapjúöltözetben legyalogoltuk a több, mint tíz kilométert. Én Anti bácsit sajnáltam a maga kb. 120-130 kilójával, ő meg engem. Volt is amiért: a cipőmben is locsogott a hátamon lefolyt izzadság.
(Anti bácsiról a rosszakarói – ilyen pedig nem létezhetett, hiszen olyan volt a természete – sem tudtak volna valami rosszat mondani. Én pedig próbára tettem nemegyszer: a „Mester, a bősz vihar dühöng” kezdetű ének éppen talált a prédikációmhoz, s félve kérdeztem meg Anti bácsit, betehetem-e ezt az éneket gyülekezeti énekként, amiről köztudott volt, hogy egy „átlagkántor” által is nehezen énekelhető, ezért nem lehet elvárni egy gyülekezeti tagtól sem. Erre rázendített, s a cappella elénekelte. Különben is olyan hatalmas, öblös, tiszta basszus-bariton hangja volt, hogy simán „túlénekelt” egy 3-400 lelkes gyülekezetet. Egyszer – már nem emlékszem, milyen témájú – összejövetelt tartottunk a templomban, de Anti bácsival ketten felvállaltuk több szereplő szövegét, különböző hangárnyalatokban. Majdnem senki sem hitte, hogy csak mi ketten voltunk a karzaton, s alakítottuk a négy vagy öt szereplőt. S még nem is említettem csodálatra méltó precizitását a temetői nyilvántartásban s felejthetetlen, hihetetlenül gyönyörű gyöngybetűit.)
Vagy egy másik eset. Egy neves orvos, ideggyógyász (Farcádi Simó Ferencnek hívták, s akit az említett Sugás éttermi törzsasztalnál ismertem meg), bejön az irodába, közli, hogy meghalt az édesanyja (ha jól emlékszem, egy nagyon művelt földbirtokos nemes származású özvegye volt). Mindnyájan, akik az irodában voltunk, kifejeztük részvétünket. Tibor bácsi nagyon alaposan felveszi az adatokat (nem úgy, mint ma egyes lelkipásztori hivatalokban szokás, hogy az irodai alkalmazott a gyászolókat néhány esetlegesen kiválasztott – hol, mikor született, foglalkozás, gyerekek, unokák száma, házastárs neve, lakhelye – kérdőív alapján kérdezi ki, ha egyáltalán kikérdezi, s nem csak az „űrlapot” tölteti ki a gyászolókkal, majd ezt az ívet átadja a szertartást végző lelkésznek, aki csupán ezeket az adatokat tudja esetleg beleszőni a csak ennyiben személyre szabott prédikációba – itt is: tisztelet a kivételnek), egy órát is tarthatott az aprólékos kikérdezés, majd a szokásos kérdés: mikor lenne a temetés? A doktor úr erre is válaszol, majd hozzáteszi: „Édesanyámnak az volt a kívánsága, és az enyém is az, hogy a segédlelkész, Sándor temesse.” Szász Tibor erre – bizonyára nehéz szívvel és egojában megbántva – ideadta az adatokat tartalmazó füzetet. Felkészültem, eltemettem. A temetés után nekem átnyújtott boríték ötszáz lejt tartalmazott, kevés híján egy félhavi fizetést (a segédlelkész bruttófizetése 1220.- lej volt, kézhez 1060.- lejt kaptunk). Szász Tibor uram két-három napig csendesen duzzogott engem látván, mintha tehettem volna arról, hogy engem kértek fel a temetésre.
Mindenki tudta Simó „Ferkóról”, hogy „büntetésképpen száműzték” Szentgyörgyre, mert tehetsége, párját ritkító szakmai tudása, lelkiismeretessége, alapossága, hozzáállása révén többre lett volna hivatott. Már főorvos volt. Ott maradhatott volna Marosvásárhelyen, és később Európa-hírű professzorának nyomdokaiba, sőt örökébe léphetett volna. Ezt igyekeztek az emberi sorsok felett is uralkodó hivatalosságok megakadályozni. S most a legenda (?), melyről senki sem merte tőle megkérdezni, mennyi igaz belőle, de mindenki elfogadta igaznak, hiszen tökéletesen ráillett Simó doktor úrra. Professzora azt tanácsolta, hogy „Ferkó” lépjen be a Román Kommunista Pártba, ha érvényesülni akar. Állítólag barátai nagy megkönnyebbülésére sikerült is erre rávenni, és a sebtében összehívott tagfelvevő gyűlésen minden simán is ment mindaddig, amíg fel nem állt egy igazi, meggyőződéses munkás párttag, és meg nem kérdezte: „Igaz-e hogy Simó elvtárséknak 50 hold földjük, tehát nagy birtokuk volt?” A jelenlévők megdermedtek, de szerencsére nem sokáig, mert egy kategorikus „Nem” hagyta el a főorvos száját. Mindenki nagyot lélegzett, pláné, amikor nyomatékosítva megismételte: „Nem, kérem. Ez az ötven hold szemenszedett hazugság!” Szinte hallani lehetett a gyűlésen résztvevők megkönnyebbülésének sóhaját. Sajnos, ezt a mondatot követte még egy: „Vegye tudomásul, kérem, hogy Erdélyben egy valamirevaló birtok 500 holdnál kezdődött.” A gyűlést hamar bezárták, a tagfelvétel elmaradt, s Simó Ferkó nem maradhatott Marosvásárhelyen, Szentgyörgyre száműzték. Sokunk hasznára, sokak gyógyulására.
A másik hasonló eset a Veress Dániel író édesanyjának (vagy csak közeli rokonának?) temetése volt. Ott is Szász Tibor vette fel az adatokat, majd a neves író közölte, hogy azt szeretné, ha én temetném, csak éppen arról nem szólt (miért is szólt volna?), hogy kik lesznek ott a temetésen. Én tapasztalatlan kezdő voltam, s nem voltam arra felkészülve, hogy ott lesznek nemcsak az írótársak, költők, hanem a rádió- és tévériporterek is, mindenik a maga mikrofonjával, kamerájával vagy magnójával. Reszketett a térdem és minden porcikám, éreztem, hogy fogy az erőm, s patakokban folyt rólam az izzadtság, amikor megláttam ezt a csapatot a tömegben. Majd „megbátorodtam” annyira, hogy a végén megköszönték a szolgálatot, sőt néhány dicséretet is „bezsebeltem” olyanoktól, akikre felnéztem.
Arra a cigánytemetésre is emlékszem, amikor az Olt partján lévő putrikból (már akkor fel akarta számolni a városvezetőség ezt a telepet, ami valamikor ezt követően megtörtént) kellett temetnem (már nem tudom, miért nem a ravatalozóból történt, de valószínűsítem: a költség miatt, habár az nem volt számottevő összeg). Elmentünk Anti bácsival, elvégeztük a szertartást, majd a halottaskocsit kellett felkísérni a közös temetőbe. Minden száz méteren meg kellett állnunk, mert valaki a gyászoló tömegből előre szaladt, azzal a kéréssel, hogy álljunk meg, mert X, Y (koma, kománé, sógor, sógornő stb.) rosszul lett, „elájult”. Ilyenkor előkerült az elalélthoz közeliek zsebéből az azonnal ható gyógyszer: a szilvapálinka, vagy valamilyen más tömény itóka. Két férfi megfogta két oldalt az „ájultat”, a harmadik pedig a szájához tette az üveget. Ez az alig 4-5 km-es távon legalább kéttucatszor előfordult. Közben a zenekar húzta. Temetés végeztével az egész klán ott maradt a temetőben, s a sírhant mellett húzták: „egyet szomorút, egyet vígat” – ahogy ők mondták.
Volt azonban olyan temetésem is, amikor az elhunyt hozzátartozói nem rendelkeztek annyi pénzzel sem, hogy kifizessék a harangozót. Ez 25 lejbe került. Két-háromszor történt meg, hogy ennek az összegnek a kifizetését vállaltam saját zsebből. Anti bácsi sem kért ilyen alkalmakkor semmit, én pedig ilyenkor elvből el sem fogadtam volna, de a harangozónak nem volt kedve még ennyit sem „közmunkázni” (azaz néhány percig húzni a harangot).
Már nem emlékszem a dátumra, de vagy ’71 vagy ’72 februárjában volt. A főnököm külföldön tartózkodott. Tehát nekem kellett elvégezni egy temetési szertartást a domb tetején fekvő sírnál. Ez nem is lett volna baj, mert az természetes (volt akkor), hogy télen hideg van. Ekkor minusz 25 Celsius-fokot mutatott a hőmérő. Még az sem lett volna baj, de: kétoldali tüdőgyulladásom és kétoldali vizes mellhártyagyulladásom volt, s a lázam is 40,8 fok volt. A másik református kolléga – már nem emlékszem, miért – nem vállalta helyettem a szolgálatot. Elvégeztem. Egy napig feküdtem, s naponta bementem az irodába, csak éppen délután nem mentem el családokat látogatni.
Nagyon sajnálom, de a nevét elfelejtettem (s ha emlékeznék rá, akkor sem osztanám meg a kedves olvasókkal, ezért csupán keresztnevének kezdőbetűjét írom ide). Egy olyan gyülekezeti nőtagról van szó, aki a Vártemplomba járt istentiszteletre. Szépet akart, jót akart, óriási igyekezettel, áldozatkészséggel. Késő ősztől tavaszig is azt szerette volna, ha az Úr asztalán mindig virág van. Frisset nagyon nehéz volt abban az időben (szezonon kívül) beszerezni, ezért M. néni hozott az asztalon lévő vázába öt szál tűzpiros műrózsát. Nagyon zavart. Ezért hétközben lehoztam a templomból, s betettem az irodában a két ablak (értsd: a dupla ablak két üvege) közé. A függöny bizonyos mértékig „semlegesítette” a látványt. Tehát következő vasárnap üresen maradt a váza. M. néninek azt állítottam (hogy ne mondjam azt: hazudtam), amikor a rózsák holléte felöl érdeklődött, hogy én nagyon szeretem a rózsát, s azért vittem le az irodába. Ezért következő vasárnap M. néni újra hozott (három vagy öt, bizonyára attól függően, mennyi pénze volt) néhány szál rózsát. Azt is levittem az irodába. Amikor ez harmadszor is megtörtént, éreztem, tiszta vizet kell(ene) önteni a pohárba. Bejelentkeztem hozzá családlátogatásra (özvegy volt, gyerektelen). Szépen fogadott. A konyha asztalán (a konyhában folyt nála a társasági élet a szomszédasszonyokkal, ezért engem is odaültetett az asztalhoz), megrökönyödésemre, a következők fogadtak: egy fehér műanyag „csipketerítővel” leterítve az asztal. Azon egy átlátszó nylonfólia (bizonyára, hogy ne porosodjon a „csipke”), az asztal közepén egy kis porcelántányér, a tányéron egy halvány kékes színben „virító” préselt üvegből készült váza, abban öt szál piros műanyag rózsa, azokat egy nylon fólia borította (gondolom, ugyancsak a por miatt, ezt azonban érkezésem után levette), de mivel tudta, hogy szeretem a zserbót, azzal kínált meg, és egy csésze mentateával. Elbeszélgettünk. Kiadós beszélgetés volt, és őszinte, mert bevallottam, hogy addig „lódítottam”: enyhén szólva, nem vagyok oda a művirágért, azért vittem már az utolsó két alkalommal fenyőágat, illetve örökzöldet az Úr asztalán lévő vázába. Megértette. Megsajnált. Utána mindig ő hozta a zöldet – virág nélkül – a templomba. Nyáron pedig a kertjéből szedett friss „mezei” virágot. Így, utólag is, köszönöm megértését, beleérzését, szívességét. Csodás, hívő, templomos nő volt, aki arra is hajlandó volt, hogy a lelkipásztor – számára bizonyára érthetetlen – ízléséhez alkalmazkodjon.
Van azonban egy nagyon kellemetlen, szégyellni való emlékem is az istentiszteletekről. Egy vasárnap délutáni istentiszteleten történt a vártemplomban. Szokásomtól eltérően erre az istentiszteletre nem készültem. Textusként a zsoltárok voltak soron, lectió continuaként, tehát egyik zsoltár következett a másik után. Ezért gondoltam: fog az ma menni készülődés nélkül is. Ezekre az istentiszteletekre rendszerint vasárnap délután készültem, de azon a vasárnapon még egy temetés is volt, ami felemésztette a készülésre szükséges időt. Feleségem ott ült az első padban. Elkezdem az igehirdetést, és a szószéken kezdtem „papolni”: csak mondom, mondom, mondom mindazt, ami a textussal kapcsolatosan eszembe juthatott, amit valaha is tanultam a teológián. Valamiért nem érzékeltem az idő múlását. Erre mindig kritikus feleségem, amennyire csak lehetett, diszkréten, kinyújtja a karját a padsorból, melynek belső szélén ült, a másik kezével pedig többször ráütöget a karórájára. Észbe kaptam, és megnéztem az órámat: már 33 perce prédikáltam, illetve mondtam a magamét. (Azóta sem fordult elő, hogy készületlenül fel mertem volna menni a szószékre.)
Apropó: Marcsa és szentgörgyi istentisztelet. Magyar szakot végzett feleségem volt a legjobb és legőszintébb kritikusom. Mindig megmondta, mit tartott jónak, mit nem (annyira). De „apróbb, kevésbé fontos dolgokra” is odafigyelt: például minden hosszabb gondolkodási szünetért (ide tartozott a fölösleges, indokolatlan kötőszó használata is), minden nem helyén való, nem megfelelő kifejezésért, a nem éppen a legtalálóbb jelzőért, hibás mondatalkotásért, rossz szinonimáért, tehát általa annak minősített hibáért eleinte 25 banit kellett neki fizetnem, később, amikor „egy kicsit fejlődtem”, 50-et, még később egy egész lejt (külön „tarifája” volt a gondolati hibának). Rengeteget tanultam kritikáiból, s akkor tanultam meg tömöríteni, amit később majdnem tökélyre fejlesztettem. Erre az egyik példa: két éve megfogalmaztam egy karácsonyi üdvözletet (ez 1972 óta vált szokásommá: eleinte csupán kisebb körnek, de 1986 – Németországba érkezésem – óta kiterjettebb baráti és ismerősi körnek rendszeresen írtam. Az üdvözleteket magam tervezem, s egy rövid bibliai Igéről való elmélkedéssel, s egy verssel „színesítem” a négy A5-ös méretű oldalt. 120 darabbal kezdtem, most alig ötvennél tartok, mert aki nem méltatott két egymást követő évben valamilyen válaszra – esetleg telefonon –, azt kihúzom a címtárból). Túl hosszúnak tartottam a szöveget (másfél sorral lett hosszabb a kelleténél), ezért arra kértem az egyik kollégát, lenne szíves elolvasni, s rövidíteni, húzni a szövegből. Egy rövidke kötőszót húzott ki a másfél oldalas szövegből. Egy tanárnőt is megkértem: neki sem sikerült többet kihúznia anélkül, hogy megváltozott, s hiányosnak ne tűnt volna a szöveg. Ennyit a tömörítésről.
Szász Tibor esperes úrral (felváltva használtam megszólítására az esperes urat vagy pedig a Tibor bácsit) jó volt a viszonyom. Mindig tudomásul vettem, hogy ő a főnök, én pedig a kis beosztott. Mindig (évekkel később is) elismeréssel és szeretettel tekintett rám és szolgálatomra. Én pedig igyekeztem a belém vetett bizalomnak – mind a gyülekezet, mind esperesem, principálisom részéről – a maximumig megfelelni, s néha az emberfeletti munkának is eleget tenni, mert első pillanattól kezdve „élveztem” (szabad-e így fogalmaznom?) a hivatásom, a szolgálatot, a küldetésem (igen, vannak, akik megfeledkeznek arról, hogy az elhíváshoz kapcsolódik egy küldetés is: minek hívna el valakit az Úr, ha nem küldi ki a világba egy komoly feladattal?). Rengeteg tennivalót bízott rám, naponta kihajtotta belőlem a szuszt. Egyszer azonban túlcsordult a pohár. Történt ugyanis, hogy aznap meg kellett (volna) fogalmazni néhány levelet, egy fordítást meg néhány kimutatást kellett volna elkészíteni. Volt az irodában még három segítség Anti bácsin kívül: Fábián Marika (az akkori kilyéni lelkipásztor felesége, akivel még 2020-ban is felelevenítettük ezt az epizódot) esperesi titkárnőként, az egyházmegye alkalmazásában, Bartha Sanyi (akkor oltszemi lelkipásztor) „mindenesként”, valamint Dancs Margit egyházközségi alkalmazottként, akire hivatalosan a temető adminisztrálása tartozott, de egész nap az utcákat járva a temetőfenntartási díjak „mellett” az egyházfenntartói járulékokat szedte be. Azért írtam idézőjelbe a „mellett” szót, mert egyházfenntartói járulék beszedésére nem lehetett senkit alkalmazni, de a temetői díjak adminisztrálására igen. Így magától adódott a megoldás: Margit néni rótta az utcákat, hogy beszedje a temetődíjat, és „mellette” – mintegy „mellékesen” „elfogadta” a felajánlott egyházfenntartói járulékot is. (Később Solymossy Katalin töltötte be ezt a tisztet.) Na, azon a bizonyos napon Fábián Marika és Bartha Sanyi volt még az irodában, s Szász Tibor uram sorolja, miket kellene azon a napon elvégeznem. Annyi volt, amit felsorolt teendőként, írnivalóként, hogy nem lett volna elég három-négy nap sem az elvégzésre. „Hát, esperes úr, más megoldást erre nem látok, mint...” – erre megfogtam az írógépet, 20-30 centiméterre felemeltem az íróasztalról, s alaposan megnéztem az ablakot. Elszakadt az a bizonyos cérna. Annyira eltökélt voltam, hogy talán ki is dobtam volna az írógépet a csukott ablakon, ha Bartha Sanyi nem fogja meg a gépet, s Marika nem áll az ablak elé. Ugyancsak ő szólott megnyugtatólag néhány keresetlen szót. Szász Tibor meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Ezzel a gesztussal, hirtelen fellobbanásommal azonban elértem azt, hogy utána irodai munkával sosem akart többé túlterhelni, s nem kért lehetetlent.
S volt olyan is, nem is egyszer, amikor Tibor bácsi határozottan mellém állott. Volt egy unokája, M. Ő is vallásórára járt a többiekkel. Valószínűleg annak tudatában, hogy az ő nagyapja a mindenható főnököm, egyszer nagyon pimaszul feleselt. Odamentem hozzá, becsületesen megfogtam a két vállát, s nagyon nehezemre esett, hogy ne rázzam meg. Dühös voltam, s talán hangosabban, mint kellett volna, letoltam, s kiutasítottam a teremből. Óra vége volt, s ő sírva elfutott a parókiára, ahol nagyapjának elpanaszolta a vele történt „szörnyűséget”: mit tett vele ez a Sándor. Arról azonban hallgatott, hogy mi váltotta ki a segédlelkészből, mármint belőlem ezt a reakciót. A nagypapa rákérdezett, s mivel lementem a parókiára, ezért hallótávolságon belül voltam, nem mert ferdíteni: elmondta úgy, ahogy történt. Erre a nagyapjától kapott egy becsületes taslit. A nagypapa megmentette a becsületemet, „alátámasztotta” unokája által kétségbe vont „tekintélyemet”, s az unoka is megszelídült.
Egy szép napon azzal konfrontáltam a főnökömet, hogy nősülni szeretnék. Már nem bírtam Marcsa (már menyasszonyom) nélkül, s nagyon komplikált volt az udvarlás logisztikai lebonyolítása, a sok utazgatás (Marcsa akkor Tatrosforráson, a Gyimesekben tanított). Az esperes úr fölvilágosított, hogy Szentgyörgyön érvényben van egy presbiteri határozat, mely szerint a mindenkori segédlelkésznek nem szabad megnősülnie. (Soha ki nem mondott, de sokak által valószínűsített oka: az egyik segédlelkész megnősült, és feleségét is tiszteletes asszonynak szólították éppúgy, mint az esperes úr feleségét, Mária nénit. Ez lehetett tehát a tulajdonképpeni ok. A hivatalos indoklás úgy szólt, hogy az egyházközség nem tud megfelelő lakást biztosítani, s ez valóban stimmelt: ahol én laktam, majd mi laktunk, nem lakás volt, hanem csupán egy közepes méretű szoba.) Márpedig akkora volt a szerelem Marcsám iránt, hogy mind nehezebben teltek a nélküle eltöltött napok. Ahhoz, hogy egybekelhessünk, meg kellett volna várnom a második lelkészképesítő vizsgám, míg választható leszek, és elkerülök Szentgyörgyről egy másik gyülekezetbe. Erre, az ún. „nagypapi vizsgára” azonban egy év haladékot kértem, mert ilyen munkavolumen és tempó mellett képtelenség volt felkészülni. Szó és kommentár nélkül engedélyezték, hiszen ismerték Szász Tibort. A presbitérium részéről elhangzott az az óhaj, hogy maradjak Sepsiszentgyörgyön örökös segédlelkészként. Ezt nem akartam vállalni. Egy másik variáns is szóba került: Csíkszeredába hívott (állandó) segédlelkésznek az ottani lelkipásztor. Azt egy rövidke levélben visszautasítottam, mert megérdeklődtem a körülményeket, amelyeket nem akartam elfogadni. Azt írtam Vántsa Zoltánnak, hogy azért nem fogadom el a meghívást, hogy egy év múlva egyikünk se mondhassa: „Nem ilyen lovat akartam!” Más megoldás nem maradt, mint az itteni presbiteri határozat megváltoztatásán fáradozni. De hogyan? A presbitériumot a főnököm teljes mértékben „uralta”. Egy-két ember volt, aki néha – ha halkan is, de – merte hangoztatni eltérő véleményét. Ezeket azonban mindig könnyen leszavazták. Mitevő legyek? – hiszen Szász Tiboron múlott az egész, nem a presbitériumon. Felbátorodtam azon, hogy nagyon szeretnek a szentgyörgyiek, és néhány oszlopos szószólóm is akadt a gyülekezetben (a két, már említett nagynéném és azok ismerősei, meg azok, akik a szolgálataim nyomán megszerettek és tiszteltek, sőt jónéhány presbiter is nyíltan kiállt mellettem, Lukács Imrével, az imaházi gondnokkal az élen), ezért elhatároztam, hogy valamiképpen (nem volt könnyű) túljárok az esperes eszén, vagy törésre viszem a dolgot. Egyik olyan alkalommal, amikor Szász Tibornak Kolozsvárra kellett utaznia (püspöki széki tag és igazgatótanácsos is volt), kértem, adjon egy olyan igazolványt, hogy a három napra, míg ő távol van, parókusi jogokkal ruház fel (abban az időben gyűjtötték össze a gyülekezetek kegytárgyait, és vitték Bukarestbe azzal az ürüggyel, hogy ott biztonságban vannak, holott azért kellettek, hogy legyen az ország által felvett kölcsönökre fedezet, ezért azokat a nyugati hitelezőknek kellett bemutatni), ill. szükség esetén túl is adjanak rajtuk. Ezért jártak akkortájt parókiáról parókiára a kultuszminisztérium emberei, társulva a szekusokkal, hogy begyűjtsék a fontosabb iratokat, anyakönyveket is „biztonságos megőrzés” céljából, az egyházközségek tulajdonát képező kegytárgyak mellett (ha eltörlik a múltat, akkor bizonytalanná válik a jövő is!). Hangsúlyozták, hogy az egyházközségben mindig elérhetőnek kell lennie egy olyan személynek, aki mindazon jogokkal rendelkezik, amikre a tárgyak átadásakor szükség lenne. Az engem ideiglenes, meghatározott időre szóló parókusi jogokkal felruházó „papírost” meg is kaptam Szász Tibortól, hiszen ő is tartott a szekusoktól, még akkor is, ha „vörös esperesnek” (értsd: a rendszerrel szimpatizáló, együttműködő esperesnek nevezték, s a diplomatikus érzékkel kevésbé megáldottak egyszerűen lekommunistázták). Közben én otthon, Szász Tibor beleegyezésével, az Olt utcában, az ágyam alatt rejtegettem az egyházközség féltve őrzött, 17. századi kelyhét, amit eltűntnek nyilvánítottunk, de oda kellett volna adni az elvtársaknak egy-két anyakönyvet. Ahogy megkaptam a felhatalmazást – még Szász Tibor jelenlétében – hogy ő is lássa (hiszen elmenetele előtt még téblábolt egy keveset az irodában) –, nekifogtam megírni a meghívót egy rendkívüli presbiteri gyűlésre, amelynek egyetlen tárgysorozati pontja volt: a segédlelkész nősülési szándéka. Amikor ezt Szász Tibor meglátta, csak arra kért, várjam meg, míg Kolozsvárról visszaérkezik, s akkor majd „beszélhetünk róla”. Harmadnap visszaérkezett. Vártam hét üveg borral egy táskában a lakásán. Azt mondtam, amikor arra kért, bontsak meg egy üveget: egyet igen, de a többit csak akkor, ha megvan a beleegyezés – ha nincs, akkor otthon iszom meg bánatomban. Jelen volt a beszélgetésen felesége, Mária néni, meg a lánya, Babuci, és természetesen menyasszonyom, Marcsa is. Kiadós beszélgetés következett, amelyben mindenki kifejtette véleményét. Marcsa többnyire hallgatott – hát mi mást is tehetett volna? A lényeg: megvolt az engedély (újabb presbiteri határozat nélkül!), miután kiürült mind a hét üveg bor. 1971. augusztus 12-én házasságot kötöttünk. Esketési szertartás a Vártemplomban (a fényképeket Bartha Árpád fotóművész készítette, s az orgonán is egy orgonaművész, zenetanár játszott, ha jól emlékszem, Herczeg Tibor volt a neve, és énekelt egy hölgy is – a neve most hirtelen nem jut eszembe, mert Herczeg uram kérte meg a szereplésre. Csodálatosan, utánozhatatlan hangszínnel énekelte az Ave Mariat). Utána lagzi a Sugás vendéglőben. Ez is érdekes volt: kiküldtünk száz embernek meghívót, 86-an jelezték részvételi szándékukat, 115-en jöttek el. Így is sokan megsértődtek a gyülekezetből, hogy nem hívtuk meg. Esküvőnkre a főnököm nekem „nagyvonalúan” szabadnapot adott: „Akkor vasárnap nem kell prédikálnod”. Így is boldogak voltunk. Vasárnap, amikor befejezte az imaházban az istentiszteletet, bejött hozzánk a segédlelkészi „lakásba”, s újabb „nagyvonalúságról” tett bizonyságot: „Sándor, holnap sem kell irodába jönnöd!”. A boldogság nem sokáig tartott. Én esküvőnk után néhány nappal mumpszos lettem, s melléje jött még egy agyhártyagyulladás is. Fákó András doktor kezelt. Nagyon kemény fájdalomcsillapítót adott, mert majdnem kibírhatatlan volt a megdagadt herém miatti fájdalom. Három napig kómában voltam. Felépülésem kezdetének, az orvos sikeres kezelésének első jele az volt, hogy elszívtam egy negyed cigarettát. Fákó doktor gyújtotta meg, és adta a szájamba, így akart megbizonyosodni kezelésének hatásosságáról. Állítólag a kóma ideje alatt olyan verseket szavaltam, amelyeket azelőtt sosem tanultam meg kívülről. Felépültem, de az utána elvégeztetett laborvizsgálatok azt mutatták ki, hogy steril, tehát nemzésképtelen vagyok, közös gyermekünk tehát nem lehet. Kell ennél keservesebb diagnózis egy fiatal, gyermeket akaró párnak? Levert hangulatban éltük mindennapjainkat, nagyrészt szabadnapok nélkül. Marcsa ekkor már Háromszéken tanított, Dálnokon. Az Olt utcában laktunk – mint már említettem – egy egyhelyiséges lakásban, a szomszédokkal közös vécével. Volt abban az egy szobában „konyha”, „éléskamra”, „előszoba”, „nappali”, „háló” és „fürdőszoba”. A „konyhát, kamrát és fürdőszobát”, ahol a csempekályha is állott, egy függöny választotta el a „hálótól, nappalitól és irodától”. (Apropó, iroda: házasságkötésünkre kaptunk a hívek ajándékaként egy csodálatos intarziás, hihetetlenül nehéz, masszív íróasztalt, ami ma is megvan Kolozsváron a nagyobbik fiam, Zoltán szobájában.) Marcsa naponta ingázott Dálnokra. Számára hihetetlenül nehéz volt, hiszen néhány kilométert jövet-menet is kellett gyalogolni: télben, szélben, nyárban, hőségben, esőben (mert a busz csak a Szentgyörgyről Kézdivásárhelyre vezető főúton állott meg. Ezért néha megszállt kollégámnál, Mike Bálintéknál, akivel jókat lehetett vitatkozni. (Ilonka, a felesége csodálatos, csendes, szorgalmas, jóindulatú, elnéző, állandóan békítő hangulatú asszony volt, aki – csodálom! – eltűrte egy életen keresztül „puzduri”, de mégis szeretetre méltó, érzékeny lelkületű férjét, Bálintot, akit leginkább azzal lehetett kihozni a sodrából, ha az ember már első percben igazat adott neki: „Úgy van, Bálint, úgy van”. „Dehogy van úgy, hát meg se hallgattál”.)
Emlékszem, hogy Marcsa egyszer azt is mondta, jó, hogy nagy sár volt, mert így nem fújhatta el a Nemere. Ez így nem volt tartható állapot. Változtatni kellett. S ekkor újból jött égi segítség: 1972 kora nyarán, Kolozsváron, az egyházkerületnél megürült egy állás. A Református Szemle szerkesztői állása. Elődömet meghívták előadótanárnak az egyetemre. Úgy gondoltam, megfelelnék az előírt feltételnek, követelményeknek (a román, német és magyar nyelv minél magasabb szintű ismerete szóban és írásban, fordítói, tolmácskodási képesség, párosulva munkakészséggel, hozzáértéssel, odaadással). De akkor meghallottam, hogy kik jelentkeztek az állásra. Elsősorban ott volt az állást kiíró püspök, D. Nagy Gyula keresztfia, akkortájt marosvásárhelyi lelkipásztor (nevére már nem emlékszem), három teológiai tanár négy fia (mindnyájukra jól emlékszem, hiszen kettőből később rektor is lett a teológián). Az egyik jelentkező Szőcs László volt, Szőcs Endre teológiai tanár (hébert oktatott) fia, akivel jó barátságban voltunk (együtt készítettünk el sok dolgozatot és írtunk még több prédikációt – lásd az egyetemi éveimet és kereseti lehetőségeimet taglaló fejezetben). Kértem a püspök úrtól egy kihallgatást, s felutaztam Kolozsvárra, hogy megtudjam a versenyvizsga lebonyolításának módját. Megkérdeztem, kik vizsgáztatnak, teológiai tanárok? Azt válaszolta, nem, nem teológiai tanárok, azonban nem mondhatja meg sem nevüket, sem beosztásukat, sem munka-, ill. szolgálati helyüket, de biztosít afelől, hogy mindenkinek egyforma esélye lesz. Még a keresztfiával sem kivételez, habár szeretné, ha az nyerné el az állást. (Ha teológiai tanárok vizsgáztattak volna, akkor felesleges lett volna jelentkezni a versenyvizsgára, ugyanis – talán jogosan – esélytelennek tekintettem magam.) Megnyugodtam. És végképp eldöntöttem: jelentkezem a vizsgára. Szőcs Laci táviratozott nekem Szentgyörgyre. A táviratban csak egy rövidke kérdés: „Jössz-e a vizsgára? Laci”. Még aznap válaszoltam olyan röviden, mint ahogyan kérdezett: „Igen. Sándor”. Erre elment, és visszavonta jelentkezését. Így indokolta meg az őt faggató püspöknek: „Gábryval nem lehet versenyezni sem románból, sem németből. Már az óvodában németül kérte a bilit, s azt is tudom, milyen szinten beszél románul. Azt is gyerekkorában sajátította el.” Eljött a vizsga napja. Öten vizsgáztunk: hárman teológiai tanárnak voltak a lelkipásztori diplomával rendelkező fiai (a negyedik, Szőcs László visszalépett), egy pedig – mint említettem – marosvásárhelyi lelkipásztor, a püspök keresztfia. A két testvér (J. I. két fia, A. és T.) nagy szótárakkal felszerelkezve jelent meg. Amikor a vizsgáztatók – egyetemi tanárok voltak, a Babes-Bolyai Egyetem román meg német nyelv és irodalom tanszékeiről – meglátták a szótárakat (nekem és a többieknek nem is jutott eszébe, hogy ilyent már a vizsgán is igénybe vehetnénk), s a két testvér kérdésére, hogy használhatják-e, azt válaszolták: Igen, de nem most, majd akkor, ha sikerült a versenyvizsgájuk, és elfoglalhatják az állást. A két egyetemi tanár mellett ott volt a püspök, a titkárnője (dr. Tunyoghy-Csapó Gyuláné) és dr. Tőkés István. Az írásbelihez kaptunk egy féloldalnyi, sűrűn gépelt magyar szöveget, két fehér lappal összefűzve, meg egy – ugyancsak 30-40 sornyi – román és egy hasonló terjedelmű német szöveget, azonos módon összefűzve. Minden nyelvből a másik kettőre kellett fordítani. Már akkor felhívtam magamra a figyelmet, hiszen megkérdeztem: Szétválaszthatók-e az alsó lapok a gépelt felsőtől, amely tartalmazta a fordítandó szövegeket, s megjegyeztem, hogy ezt – az ily módon való összefűzést – csak olyasvalaki tehette, aki életében még nem végzett egy fordítást sem. Mire a püspök csak ennyit mondott: „manu propria” (saját kezűleg)! De belátta, hogy ez meggondolatlanság volt részéről. A logika, a gyakorlatiasság győzött, így a lapokat szétválaszthattuk, hogy ne kelljen körülményesen, állandóan – fölöslegesen időt vesztegetve – lapoznunk. Következett a szóbeli. Tételeket húztunk. Egy Rebreanu-regényt kellett elemeznem, s a tartalmát röviden elmondanom. Az egyik tanár kérdezi, emlékszem-e egy párbeszédre a regényből. Halványan – volt a válaszom. És kissé ingerültséget tükröző hanglejtéssel folytattam: „Most, ha jól tudom, nem érettségi vizsgán vagyunk. Önöknek csak azt kell megállapítaniuk, hogy megfelel-e román tudásom a követelményeknek! Szerintem az eddig elhangzottakból erre tudnak következtetni”. Igazat adtak, s azzal be is fejeződött a vizsga. Reggel kilenckor kezdtük, s egy rövidke kávészünettel majdnem háromig tartott. Míg folyt a szóbeli, a tanárok kijavították az írásbeli vizsgákat (de már az írásbeli első harmada után is lehetőségük volt az általunk papírra vetetteket átnézni). A vizsgák végeztével még együtt maradtak a vizsgáztatók néhány, talán 10-15-20 percig, majd Tőkés István uram közölte a végeredményt: mindenkivel kezet fogott, gratulált a jó teljesítményért, s majd közölte, hogy csak egy teljesítményt mondhat a többi közül kimagaslónak, a Gábry Sándorét. A püspök úr és Tőkés uram arra kértek, maradjak vissza, lenne még néhány apró megbeszélnivaló. A többieket elbocsátották. Tőkés uram újból odajött, és azt mondta: „Hát, Sándor egy lóhosszal győzött.” Megjegyeztem (nem tudom, mi ütött belém akkor, honnan a bátorság, miért a föltétlen kekeckedés?): „Ezt nem lóversenyként éltem meg.” Erre Tőkés uram javított: „Akkor mondjam úgy, hogy egy fejjel magasabban állt?” S erre a szájízemnek jobban megfelelő megállapításra is hülyén – a diplomácia és a jólneveltség, az észszerűség szabályainak mindenben ellentmondó, pimasz, pökhendi módon – reagáltam. Bizonyára azzal nem nyertem el szimpátiáját, amikor nagyképűen azt válaszoltam: „De abban lehetett is valami”. (Igen, igen: a szájam sokszor gyorsabban járt, mint az agyam működött. Én magamnak így fogalmaztam meg, s másokkal is megosztottam önvizsgálatom eredményét: három év alatt megtanultam beszélni, s negyven-ötven-hatvan-hetven esztendő alatt sem tanultam meg hallgatni.) Később, amikor dr. Tőkés István tanár úr lett a Református Szemle főszerkesztője – D. Dr. Dávid Gyula után –, s ezzel közvetlen főnököm, az irodájában őszintén bocsánatot kértem akkori „melléviselkedésemért”. Végtelenül tiszteltük egymást, csodáltuk egymás munkabírását (habár vele alig lehetett ilyen szempontból felvenni a „versenyt”), s nagyon jólesett, amikor elismerte teljesítményemet, hozzáértésemet, munkabírásomat, odaadásomat.
Így megoldódott a nagy kérdés: Háromszéken maradni (segédlelkészként Szentgyörgyön, esetleg szotyori lelkészként, ahol üresedett a lelkipásztori állás, s föltételezem, talán megválasztottak volna), vagy máshová menni? A máshová lett a megoldás. Következett Kolozsvár. Másodszor. (A Teológián töltött tanulmányi éveim után) 1972. november 19-től 1980. augusztus 15-ig dolgoztam (azt is szolgálatnak éreztem) az egyházkerületnél szerkesztőként (de sok más megbízatást is kaptam), amikor – visszavonva állampolgárságomat lemondásra kényszerítettek.
Visszatekintve erre az ötven év előtti, Sepsiszentgyörgyön töltött több, mint két évre, csak így tudok fogalmazni: Hálás vagyok Istennek és egykori principálisomnak